"Látom sok lett fejedben a kérdés, mihez nincs
válasz, vagy csak bármi támasz egyedüli kincs,
hogy képes vagy feledni az egészet,
ha körülötted mindenki, ugyanúgy részeg."

És feledni még akkor sem. 3 hónap, egy negyed év. És a kérdések nem tűntek el, maximum átalakultak. Hogy mégis mit kérdeznék még most is:
Mi volt az a pont, ahol még menthető lett volna?
Tudtam volna még a végén olyat tenni/mondani, amiért meggondolod magad, és mégis adsz egy esélyt?
Miért vetted semmibe a kéréseim mikor az okát nagyon jól tudtad és azt is, hogy a végén csak fájdalmat okozol/okozok magamnak ezzel?
Miért szereted annyira látni a szenvedésem? Hiszen az, hogy mented minden rohadt bejegyzésem, követed a sztorijaim semmi másra nem enged következtetni, mint hogy élvezed az állapotom? 
És legfőképpen miért van az, hogy mindezek ellenére, a totális esélytelenség ellenére is szeretlek, és egyetlen csettintésedre hagynám itt az életem úgy, hogy hátra sem nézek?

Na ez kb olyan, mintha a Telex kérdezne a minielnöktől, maximum Te nem nyalogatnád úgy a szád, és kevésbé forogna vérben a szemed, miközben egy kamerába vetett bamba pillantás után próbálsz minél gyorsabban elrohanni.

Apropó, tudja valaki amúgy, mit tol a dikti? Hogy piál az fix, de az önmagában kevés ehhez az állapothoz...az egy tízes skálán mennyire perverz, hogy megnézném, ahogy lecsapolják az a szép kerekdeden feszülő asciteses hasát? Most elképzeltem, ahogy egy terhesfotózás-szerű sorozatot tolnak Trumppal; ahogy féltően szerető pillantással néz Viktorra, és ketten támasztják alulról a rózsaszín tüllből kikandikáló szőrös, fényes hasat...

Na jó éjt mindenkinek, remélem ma nem Veled álmodok.