Életem eddigi legrövidebb munkanapja volt a mai, 7:00-7:42 tartott. Mint tegnap kiderült, kicsit több szuvenírrel érkeztem haza Olaszországból, mint előre terveztem (mesélek majd erről is, csak kiganézom a lakást); covidos vagyok. "Immáron másodjára". Gondoltam, írok Neked az első emailed szövegét tökéletesen lemásolva, de hát úgyis tudod...mert még mindig játszod a katasztrófaturistát, ugye. Hiába próbáltam magam győzködni az ellenkezőjéről, a legutóbbi emailed után, miután a válaszomra nem reagáltál, egyértelmű lett. C'est la vie, ahogy a művelt francia mondaná.

Nem sok kedvem volt hazajönni, ha már egyszer kivánszorogtam reggel az ágyból, bevánszorogtam a kórházba, komolyan 20 perc után megköszönik a részvételt...? Más választásom nem lévén hazajöttem, elaludtam, és...jöttél Te álmomban. Annyira jó, de mégis annyira fáj. Aztán felébresztett a felső szomszéd, aki lassan ementálira fúrja a lakását.

Komolyan idióta vagyok, de akkora, hogy ha lenne ebből külön olimpiai szám, utcahosszal nyerném. Mikor írtad, hogy covidos vagy, az én első gondolatom nem a 'sajnáltatás' volt, hanem az aggodalom. Hogy jól vagy vajon, szükséged lenne segítségre? Na nem mintha nem lenne, akitől kapnál...és mégis, miért nem tudok közönyös lenni? Ma pedig úgy éreztem, az égvilágon másra sem lenne szükségem csak a hangodra. Az a kicsit elhaló hangsúlyú 'Szia' a Te hangodon a telefonban, egy egész világot jelent. Így viszont marad a fájdomcsillapító és a köptető.

Eszembe jutott egy -szerintem- jó kis hasonlat erre a helyzetre. Állok egy vasútállomáson, izgatottan várom az indulást egy kezelendő menetjeggyel a kezemben. Te vagy a mozdonyvezető, beállsz a vágányra, közlöd hogy az én jegyem erre a járatra nem érvényes, majd elindulsz. Én pedig futok utánad. Néha megállsz, felveszel valaki mást; én meg csak loholok, egyre kevesebb a levegőm az elkeseredettségem pedig egyre nagyobb. Azért néha belenézek a visszapillantóba, hogy futok-e még - elégedetten, talán egy jót röhögve konstatálod hogy igen, és így haladunk tovább. Te közönyösen, én széthullva de még mindig reménykedve.

Sokszor bevillan mikor azt mondtad, egy exed egy évvel azután keresett fel az újrakezdés miatt, miután elhagyott...én miért nem lehetek ilyen szerencsés? Napról napra megint csak arra jutok, hogy az életnek számomra már az égvilágon semmi értelme. De se egy lezuhant repülő, se egy elütő belevaló olasz sofőr; de még csak a covidnak se kellek...egyesek belehalnak, én köhögök és ver a víz láz nélkül. L Ú Z E R. 

Na most megyek és beverek egy Advilt, meg valószínűleg épp egy pici alien próbálja magát kirágni a koponyámból, és ez bizony FÁJ. Bár közel sem annyira, mint a szívem hónapok óta...