Igen, ahogy az a fenti képen is látszik, nem volt mindig sima ügy az eljutás Hozzád.
Nem indult teljesen zökkenőmentesen a nyár. Az augusztus végéig szóló munkabeosztásom megtervezésével kapcsolatban, a közös programok tervezésének kérdésében annyira passzívnak éreztelek, ennek hangot is adtam talán nem egyszer. Végül sikerült ezen túljutni, és eljött életem talán legjobb nyara. Úgy éreztem, végre el tudom engedni magam, a kapcsolatban is - nem rágódtam folyton a problémákon, bíztam benned és kettőnkben, és már biztosan láttam a célt magam előtt - a jövőm Bécsben, az oldaladon.
Nem tudok beszámolni világra szóló közös mexikói nyaralásról de még egy tengerpartról sem, mégis nagyon élveztem a közös programokat és a számomra jelentőségteljes momentumokat. Megismerhettem a legjobb barátod, Németországba utaztunk ahol találkozhattam a szüleiddel (vagyis Mutteroddal és a nevelőapáddal) és a keresztszüleiddel, jártunk színházban Bécsben (kicsit tartottam az amatőr színháztól, de igen kellemesen kellett csalódnom - jó szívvel ajánlom mindenkinek a Vérszipolyt), néztünk hullócsillagokat a kertben. Nagyon élveztem, mikor kocsikáztunk kicsit az osztálytalálkozód után Halásztelken és környékén, sétálgattunk Csepelen és közben a gyerekkorodról meséltél. És talán ami a legfontosabb, minőségi időt töltöttünk együtt anélkül, hogy folyamatosan törtük volna magunkat - vagyis inkább Te, hogy mindenáron valami programot szervezz nekem. Talán végre elfogadtad, hogy akkor is szívesen vagyok Veled, ha Te épp a kertet rendezed, én főzök, és délig a közös momentumunk egy közös reggeli kávéval. Élénken él bennem a nyári életérzés a lakásodból, a kellemes hőmérséklet, a futó záporok, az esti döglés a kanapén, a fagyizások, a hosszabb-rövidebb séták...azt hittem, a kapcsolat eleji vattacukorfelhős romantikus eszmecseréket lesz a legnehezebb visszaolvasni a beszélgetésünkben, de a nyári időszak történéseinek felidézése jobban megviselt. Az elmúlt napokban ismét igencsak megzuhantam. Így utólag visszagondolva azt mondanám, ebben a szakaszban éreztem magam a legjobban - kétségek nélkül és csak némi egészséges félelemmel a jövő tekintetében. Nem görcsöltünk a szerencsétlen helyzeten sem ami a munkahelyi kötöttségem illeti, legalábbis úgy éreztem, Te is beletörődtél, hogy az akkori állás szerint még egy évig marad a felállás, hogy a leginkább a hétvégéink lehetnek közösek.
Szeptember elején találkoztunk utoljára. Két olyan etap következett volna, ahol háromhetente láthatjuk egymást. Mindkettőnknek nehezebb munkahelyi időszak következett, aggódtam a fogászati problémád miatt és nehezen viseltem, hogy nem lehetek melletted. De hát, ezt vállaltuk; minden nehézségével együtt. Éreztem rajtad a stresszt, megértettem hogy szükséged van a pihenésre és egy kis nyugodt egyedüllétre - nem mondom, hogy nem esett rosszul, mikor lemondtad a hétvégét amit három hét után tölthettünk volna együtt, de pont ezért nem csináltam belőle problémát. Annyit kértem, a következő hetekben egyszer Te látogass meg Magyarországon - igen, ismertem a hozzáállásod, "nekem nincs dolgom Magyarországon", de ahogy azt már azóta kifejtettem, ha nem érzed a különbséget a 'Magyarországra utazom' és a 'Miattad utazom, aki mellesleg Magyarországon lakik' között, akkor nagy a baj. És Te nem utaztál sehová. Leült a kommunikáció, írásban és szóban is. Éreztem hogy baj van, azt nem tudtam mekkora és pontosan hogyan lehetne ezen segíteni. Nem tudom azt mondani, hogy ekkor már én nem lettem volna frusztrált - sikerült is egy szikrával meggyújtani egy bombát, ami talán az utolsó, végleges robbanás pillanatához vezetett...
