A leggecibb dolog a világon a remény. Szavakba sem tudom önteni, mekkora egy utolsó alja féreg. De innentől berágta magát magát az agyamba. Akkor este azt kértem miután hazavittél, tilts le mindenhol. Egyértelműen szófosásom van és kényszerem megosztani a senkit nem érdeklő gondolataim másokkal, így nyilvánvalóan nem hagytalak volna békén. Elmondtad párszor, ez mennyire ellenkezik az elveiddel, de végül rávettelek. Jöhet a jogos kérdés, mindez miért nem fordtva történt...nos, minden látszat ellenére sajnos nem vagyok teljesen agyalágyult, így a tiltást egyetlen kattintással fel is tudom oldani, és folytathattuk volna ott, ahol abbahagytuk. Persze az e-amil címed azért ismertem, így talán 2 napig bírtuk beszélgetés nélkül. Szilveszterkor nagy nehezen rávettem magam Lilláék szülinapi/szilveszteri bulijára, végig Te jártál az eszemben (nyugi Lilla, azért az összeröffenés se volt rossz). Elsején dolgoztam, másodikán költöztem; időközben szép lassan visszatértünk a mindennapos Whatsapp-kommunikációra. Hiányoztál. A reggeli üzenetek, a hülyeségek Instagramon, a telefonbeszélgetések...voltak lazább-felszínesebb és komolyabb témáink is. Abban a hónapban felszabadultam, még aludni is végig tudtam legalább öt éjszakát. A sok beszélgetés ellenére egyetlen téma nem került soha szóba: kettőnk jövője.Tudtad, hogy akarom - Téged, Bécset, minden nehézség és kezdeti kellemetlenség ellenére készen álltam és úgy éreztem, képes lennék rá. Annak ellenére, hogy magyar viszonylatban nem élek rosszul, és talán ezért is van az, hogy nem lelkesedtem annyira és tekintettem rád mint valami megváltóra aki kihúz a mocsárból és elköltöztet nyugatra, ahogy azt Te vártad volna. Nem akartalak sürgetni, illetve úgy gondoltam, a labda nálad van; de azt egyértelműen elmondtam, Neked kell lépéseket tenned, várlak szeretettel személyesen, ha döntésre jutottál.. Úgyis tudtad hol lakom, mint kiderült, az egyébként részemről egy safe placeként használat instagramon hónapokon keresztül stalkoltál (meg voltam róla győződve, hogy ott viszont én tiltottalak), és két fotóból összeraktad a pontos címem. Ez azért tapsot érdemel. Visszatérve az előzőekre, azért utalgatni próbáltam, hátha megmozdul benned valami...de szerinted az, ha egy negyed órás panaszkodás után a munkahelyemre odaillesztve a végén, hogy "na mindegy, már úgyis innen megyek nyugdíjba" azt jelenti, hogy én mindenképp itthon szeretnék maradni. Vagy az hogy soha nem teszem be a lábam többé Bécsbe azt jelenti, nem akarok menni és nem azt, hogy túl fájdalmas lenne (szerencsére idén már Anyám is hazaköltözik, így végképp maximum átrepülnöm kell az ország felett). De ezek számodra nem voltak hatásosak, aztán, valahogy január végén lebetegedtem. Mondtam is Neked, az életkedvem és energiám a nullán, még beszélgetni sincs kedvem, Te pedig nem erőltetted. Egy idő után rákérdeztem, most akkor mi újság, de szokás szerint megint csak hosszas unszolás után tudtam kihúzni belőled annyit, az a fellángoló 'lelkesedés' ami elkapott decemberben velem kapcsolatban, le is ült benned, hivatkozva a fenti okokra - amiket ugye teljesen félreértettél. Oké, mondtam akkor legalább mondd ki egyértelműen, hogy végleg, totálisan, teljesen vége. Napokig tartó könyörgés után végre ezen is túlestünk - a kedvencem az indoklásban a "megváltoztak a körülmények" volt, így nyilván egyértelmű, már be is szerezted az utódom. No nem azért nyaggattalak ezzel, mert annyira hallani akartam, de szeretem az egyenes és egyértelmű beszédet. Még pár nap kérlelés, és a letiltást is megoldottad - mint kiderült, az email kivételével, ahol azért sikerült egy olyan írást eljuttatnom hozzád, amit nem akartam, hogy elolvass. Válaszoltál, egy képpel, miszerint a fél fürdőszobaszekrényed még én lakom be, és ez mennyire felkavart - nos, ha 5 hónap alatt tényleg nem néztél be abba a szekrénybe, én vagyok Teréz anya. Mindenesetre, itt jött el a vége, azóta nulla kommunikáció. Egyszer még ismételt technikai malőr miatt olvashattad egy üzenetem whatsappon, de gyorsan orvosoltad. Igen, továbbra is írok Neked, de mintha meghaltál volna, tudom, hogy soha nem jut el hozzád, és választ sem kapok soha.

Bár a bejegyzéseket Neked címezve írtam, tisztában vagyok vele, hogy soha nem fogod olvasni (remélem annyira sosem leszek gyenge, hogy elküldjem Neked; kinek hiányzik egy feljelentés zaklatás miatt). Ennek ellenére, továbbra is, életem végéig arra fogok várni, hogy betoppansz - ma, holnap vagy fél év múlva. Annak ellenére hogy tudom, ez soha nem fog bekövetkezni - lesöpörtél, mint egy szöszt a kabátodról, és már valaki mással sétálgatsz úgy összekarolva Schönbrunnban, ahogy valaha velem. Nem akarok mást, nem kell más, Te voltál a tökéletes. Tudod, hogy maximum két hónapot kérnék, hogy kivehessem a szabadságom és letöltsem a felmondási időm. Még egy nyelvtanfolyamot is meg tudnék oldani hétköznap esténként, bár ezt májusban előreláthatólag el is kezdem, angol nyelven. 
Erre biztosan fogok olyan megjegyzést kapni, magamban kell megtalálnom a boldogságot, és nem másra várni ezzel kapcsolatban. De tudván, hogy a kapcsolatunk - és mellesleg az életem - totális tönkrebaszásáért leginkább én vagyok a felelős, hogy éljek ezek után békében magammal? Nem verhetem el jól a jobb oldalam, és élek vígan a ballal...marad a harag magam iránt, mert megbocsátani azt soha nem fogok.

Nyugi, nincs több betű, vége van.