Megvan az a jelenet, mikor valaki ököllel belevág egy tükörbe, és mindent beborítanak a szilánkok? Pontosan így éreztem, és érzem magam a mai napig. Ezernyi apró, tűéles szilánk mindenhol, de az egész sehogy sem áll össze.
Azt mondtad, délben végzel a munkával és még beszélünk. Az addig eltelt pár órát leginkább hisztérikus zokogással és forgolódással töltöttem, mert az álom ebben a helyzetben nem jött a szememre. Aztán mikor türelmet kértél dél körül, úgy döntöttem, nincs miről beszélnünk. Borzasztóan dühös voltam, úgy éreztem, ha Te ezt ilyen könnyen, egyik pillanatról a másikra elengeded, számodra ez az egész csak egy tét nélküli játszma volt, aminek természetesen én voltam az egyetlen vesztese. Kértem, a holmijaim küldd el, plusz egy kis Gyilkos elméket búcsúajándékként, és felejtsük el egymást, mintha mindig is két vadidegen lettünk volna egymásnak. Azt mondtad, rendben. A hétvégét sírással és forgolódással töltöttem, összecsúszott a nappal az éjszakával. Semmi mást nem fogadott be az agyam, csak ezen tudtam gondolkodni, hogy hogyan is kell élni ezt az életet nélküled...29 év után hirtelen nem tudtam, és most sincs róla a leghalványabb fogalmam sem. Akkor kellett volna fejest ugranom a negyedikről, de az a kurva tériszony... Aztán beugrott, mennyire akartam egy piercinget, ami Neked nem tetszett annyira, hát végre itt az alkalom. Végre lehet zöld a hajam, ez is egy olyan lépés volt, amit csak azért nem tettem meg, mert a Te tetszésed nem nyerte volna el. Aztán vasárnap úgy éreztem, az életem kizárólag egy gofri menthetné meg a Ferenciek teréről. Ha már ott jártam, beugrottam a Lidlbe. Életem jelen pillanatbéli fő dilemmája a sajtválasztás kérdése volt, mikor is hirtelen elvesztettem a fókuszt. MINDEN terméken német felirat...egy kedves sírógörcs kapott el a bolt közepén, hazafelé a metrón egy pánikroham.
Hetekig zombiként jártam be dolgozni. Aludtam naponta kb. 3 órát, az éjszaka közepén verejtékben úszva ébredés után forgolódtam reggelig. És iszonyúan zavart, hogy nem vagyok egyedül; ekkor döntöttem el, hogy költöznöm kell. Olyan helyre, ahová nem tetted be a lábad, ahol nem hallucinállak néha az ágy másik oldalára, miközben csak a mélyen hallgató sötétség foglal csak ott helyet. Senki, SENKI nem tudja, mit éltem át és mit érzek ezzel kapcsolatban most is, de voltak páran, akik szerint pár nap után ugyanolyan vígan flegmázva kellett volna kiveséznem a Netflix legújabb saját gyártású sorozatát, és Téged elfelejteni. De nem ment. Inkább azok mentek a kukába, akik szerint ők tudják a legjobban, mi a jó nekem.
Az agyam 0-24 csak ezen a témán kattogott. Pár nap után leírtam Neked az első ezzel kapcsolatban megfogalmazódott gondolataim: hogy haragszom rád, amiért a megbeszélés helyett rögtön a különválást választottad, és hogy két olyan dolgot vettél el tőlem, amit nem lehet pótolni, a nagybetűs FÉRFIT és a jövőképem, ami bármilyen meglepő, ebben az országban nincs. Aztán napokig tartó hallgatás következett, viszont nem kaptam értesítést csomag érkezéséről, így egy kicsit reménykedtem, hogy talán meggondoltad magad...de se Te nem jöttél, sem a cuccaim. Aztán jött egy értesítés egy futárszolgálattól, de mivel tőlük vártam csomagot egyébként is és feladó/azonosító rovat jótékonyan elkerülte a figyelmem, úgy gondoltam, ez csak a Shine...de az éjszaka közepén már tőled is várt egy email, miszerint sajnálod, Te sem tudtad hogy nem a posta szállítja házhoz, pedig az praktikus lett volna, ha nem tudom átvenni hazahozom a postáról ahol letétbe helyezik...ugye tudod, hogy az a szar vagy 20 kg volt, és a negyedikre is az alsó szomszédom cipelte fel, aki átvette a nevemben...? Na mindegy is, sírva csomagoltam ki és pakoltam el a cuccaim egy részét, a többit instant kibasztam, bár legszívesebben rituálisan felgyújtottam volna az egészet.
Szerencsére nem kell túlóradíjat fizetni a szerveimnek, az agyam jócskán túlszámlázott volna ebben az időszakban. Egy idő után már annyira túlcsordultam a saját gondolataimtól, hogy úgy döntöttem, leírok Neked mindent, ami eszembe jut. Te pedig válaszoltál. Lassú, vontatott, de néminemű párbeszéd alakult kiköztünk, ahol felszínre kerültek azok a sérelmek, amiket egyikünk se mondott ki korábban, de szépen lassan minden a felszínre került. Részedről is sok minden elhangzott, hogy a kezdetekkori 'lebeszélő' magatartásommal mennyire nem tudtál mit kezdeni, hogy a gondolkodás nélküli megszólalásaim néha soknak tartottad, hogy mennyire fikáztam mindent Béccsel kapcsolatban majd a hirtelen 'pálfordulás', hogy szerinted becsméreltem magam, hogy sosem leszek képes megtanulni a nyelvet...de még azt is felhoztad, hogy elsütöttem egy poént arról, ha nem lesz semmi frappáns ötletem, zoknit kapsz karácsonyra. Ja, meg hogy a 'lovagias' gesztusaid elutasítottam, vagy kerültem a 'lelkizős' beszélgetéseket. Nos, nem csoda, ha azt gondoltam, Neked erre semmi igényed - ha néha hozzád bújtam és annyit mondtam 'hiányoztál', gyorsan ellöktél és trappoltál tovább a dolgodra. Mégis mit gondoljon az ember ezek után? Azt is elmondtam, kritikus vagyok magammal szemben, és sosem leszek száz százalékosna elégedett magammal vagy a teljesítményemmel, és dícsérgetni sem fogom magam. És igen, aki egy ekkora ország-munkahely-nyelvváltástól nem fél, az szerintem továbbra is hülye, de az sem segített különösebben a helyzeten, hogy kizárólag arra hoztál példát, mi van, ha ez nem működik kettőnk között. Mintha meg sem fordult volna a fejedben az a lehetőség, hogy a kezdeti nehézségek után minden rendben lesz. Nem kaptam tőled biztatást. És ezeket a problémákat korábban nem kommunikáltad felém, Téged ebben tartalak hibásnak. Magamat pedig sok minden másban. Sok érdekes felismerésre jutottam az eltelt hónapok alatt. Tudtam, és akartam volna ebben kicsit idomulni Hozzád, cserébe pedig elvártam volna, próbálj kicsit Te is változni azokban a kérdésekben, amiket én éreztem problémásnak. De erre nem került sor. Illetve, a másik érdekesség: egyetlen egyszer fordult elő korábban, hogy nem közös megegyezéssel ért véget egy kapcsolat vagy nem én vetettem annak véget, akkor viszont kizárólag magamat sajnáltam. Nem kettőnket, nem azt, hogy esetleg megbántottam a másikat; kizárólag az érdekelt, hogy az én egom sérült. Most viszont sok mindent sirattam: a jövőképem, Téged mint A FÉRFIT és azokat a tulajdonságokat, amiket egyenként megnevezhetően szerettem meg benned, hogy soha nem jutunk el együtt a hugodhoz Írországba, vagy közösen Svájcba, vagy valamelyik északi országba...hogy nem élhetem át veled azt az élményt, hogy új életet kezdhetek egy élhető országban, ami melletted sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek. Bugyuta apróságoknak tűnhetnek ezek, de számomra mind fontosak.
Egy idő után egyértelmű lett, Te úgy gondolod, baráti kapcsolatban maradhatunk. Részemről ez totálisan ki volt zárva - egyenesen megmondtam, a kapcsolat közöttünk vagy férfi-nő relécióban marad meg, vagy sehogy. Továbbra is beszéltünk párszor, aztán napokig semmi...de az ilyen gesztusokat, mint hogy megvártad, landoljon a gépem Londonból, nem tudtam hová tenni. Igen, már rég meg kellett volna lépni egy egyértelmű lezárást. Aztán felvetetted, találkozzunk személyesen - kezdetben ettől teljesen elzárkóztam, aztán a karácsonyi akcióra végül igent mondtam. Bár tudtam, ezzel megint csak egy újabb darabot tépsz ki belőlem, bíztam benne, ha a szemembe is kimondod a végét, könnyebb lesz elengedni. Ahj, de hülye voltam már megint...
Talán december huszonhetedike volt, egy esti időpontot beszéltünk meg, előtte még fogadtam egy érdeklődőt a szobára...pontosan arra a pár percre terelték el ezek a látogatások,vagy korábban a lakáskeresés a gondolataim, ameddig megnéztem/megmutattam az utódomnak. Aztán értem jöttél, kértem mindenképp nyílt térre menjünk, nézzük meg az áradó Dunát. Már a negyedikről lefelé lépcsőzve ömlöttek a könnyeim. Nem igazán hangzott el semmi más a Parlament mellett a rakparton ácsorogva sem, mint amit már írásban mind megbeszéltünk. Azt mondtad, hallani akartad mindent a saját számból is. Na szép, mintha valami hazudozó világbajnok lennék, egyébként is mondhattam már bármit, hiszen nem volt tétje - valószínűleg pont ezért is mertem megfogalmazni a gondolataim. Mikor hazafelé indultunk megkértelek, mondd ki akkor végre egyértelműen, hogy vége...ezt csak igen hosszas unszolásra tetted meg, de azért hozzátetted, hogy elgondolkodtál...hogy vajon tényleg jó döntést hoztál-e azon a péteken.
