Szeretem előre lelőni a poénokat.

Holnap lesz fél éve, hogy szakítottál velem; annak viszont alig másfél hónapja, hogy örökre kiléptél az életemből. Nem annyinak tűnik. Végtelenül hosszú napok, hetek, hónapok évek, évtizedek - egy egész emberöltő telt el azóta, hogy nem élem az életet, csak létezem. De azt is minek.

Egyénként eszméletlenül csodálatos, és egyben végtelenül gonosz szerv az emberi agy. Pedig csak simán fizika, kémia és biológia az egész, mégis olyan komplexen működő egység a végeredményt, amit hiába kutatunk évtizedek óta, még rengeteg felfedeznivalónk van. Igazán sajnàlom, hogy nem vagyok elég okos az agykutatáshoz.

 Ma a derült égből semmiből (oké, valószínűleg a tegnapi Bécsben játszódó Semmelweis film miatt) nyilallt belém egy kép, ahogy a Hauptbahnhofról autózunk haza Hozzád. Szinte a teljes útvonalat lejátszottam fejben, miközben gépiesen gyártottam a reziket a sok rózsaillatú bélbaciból. Idilli.

Közben valahogy az is eszembe jutott, kicsit szar, hogy az az érzés is kimarad az életemből, ami akkor jött volna el, mikor úgy érzem, elértem a célom az új, választott hazámban - hogy otthon érezzem magam. A büszkeség, hogy minden magamba nem vetett hit ellenére sikerült; itt vagyok egy szuper munkával, piacképes nyelvtudással, és bár sokan támogattak, mégiscsak NEKEM sikerült ezt elérnem. Ehelyett marad a szüntelen önvád, amiért ilyen brilliánsan baszarintottam el az életem, és lőttem magam lábon, tulajdonképpen minden téren. És így kéne pozitívnak maradnom, nem?

E jeles napot Te gondolom egy kellemes Schönbrunni sétálós randival és némi fagyival töltöt a Veganistatól (elvégre majd' 30 fok lesz a hétvégén), én pedig jobb esetben leviszem a szemetet és ráveszem magam a hajmosásra - így másfél hét után talán időszerű.

A linken elérhető zenét meg hallgassátok, nekem egyszerűen nem bír kimászni a fülemből. Ez legalább zseniális.