Elkezdtem nézni a Szarvasbébit a Netflixen. Nem mellesleg nagyon ajánlom, iszonyú jó sorozat mélységekkel, magasságokkal és a szivárvány minden színében árnyalt karakterekkel. Ennek kapcsán jutott eszembe az éjszaka közepén, milyen rohadék dolog, ha saját magad vagy életed legnagyobb ellensége, önmagaddal viszont életed végéig együtt kell élni. Legszívesebben kilakoltatnám azt a részem, aki elbaszta kettőnket, lecipzároznám a bőröm és kitessékelném a testem felét, boldogulj innentől csupaszon. De mivel sajnos ez lehetetlen, és Téged ez sem hozna vissza, marad az öngyűlölet, és hogy megpróbálom magam büntetni, ami szintén nem könnyű feladat, mert ezzel mégis csak büntetem a normál énem is, aki nem érdemelné ezt meg. Így éreznek vajon a bűnözők is, akik beszámíthatónak minősíttettek? Persze, egy börtönlét önmagában elég nagy büntetés, onnan már hová ostorozd magad? Mondhatnám, hogy tulajdonképp számomra az elvesztésed maga a büntetés, de ezt inkább oknak mondanám, mint okozatnak. Soha életemben nem bántam egyetlen megnyilvánulásom, beszólásom; mindig kimondtam amit gondolok és rohadtul nem érdekeltek a következmények - ez pedig egy hihetetlen szintű szabadság. Te vagy a kivétel, ebben is. És ezzel mintha önmagam egy részét romboltam volna le, ami segíthetett volna kimászni ebből a mocsárból, csak sajnos ez a személyiségfejlődés nem tudatosan irányított, érzelemvezérelt. Soha többé nem engedhetem magam ennyire eltávolodni a jéghideg racionalizmustól.
A sorozat végére egyébként abszolút Marthaval tudok azonosulni (leszámítva persze, hogy én azért nem írok Neked 41ezer emailt és küldök 350 órányi hangüzenetet). Pedig legszívesebben mindent, amit ide írok, Neked mondanám el. De nem léphetek kapcsolatba veled közvetlenül, pedig rohadtul megkérdezném például, de tényleg, miért jó az Neked, hogy feloldod a tiltásaim? Komolyan érdekelne. Mert azt nagyon jól tudod, kizárólagosan férfi-nő felállásban vagyok hajlandó veled bármilyen formában tartani a kapcsolatot. Ha kisiklana a vonatom Prágából hazafelé Bécsnél és napokig egy bécsi kórház vendégszeretetét élvezném, az utolsó Uganda legmélyén élő törzs újszülött babájától is hamarabb kérnék segítséget, mint Tőled - pontosan ezért, az elveim miatt. Te pedig tudod, hogy csak akkor várom a megkeresésed, ha mint nőhöz szólnál hozzám, ezért is kértem szépen, tedd magad elérhetetlenné számomra.
És igen, újra meg újra előkerül ez a téma, mert minden alkalommal felzaklatnak ezek a húzásaid, amiket sehogy sem tudok hová tenni. Mert a cél az lenne, hogy elfelejtselek (légyszi MIB srácok, hozzátok azt a villanó fényes izét) vagy legalábbis minél kevesebbet gondoljak Rád, de minden ilyen momentumnál, mikor feltűnsz a semmiből, napokig beleégsz a fejembe, és csak ekörül forog a világ. És senki nem ad választ.
