Mostanában már a saját gondolataim, akarataim is megkérdőjelezem. 
Egy hete derült ki a nagy igazság (köszönhetően az akaraterőm totális hiányának), hogy ténylegesen továbbléptél a barna kis utódommal. Persze pár barátom próbál kedvesen vígasztalni, miszerint "nem is a nője", "ez nem jelent semmit", vagy hogy "fél éven belül úgyis előkerül még", de nagyon jól tudom, ezt ők sem gondolják komolyan, csak a lelket próbálják bennem tartani, mintha az nem kihalt volna már régen. 
Innentől aztán tényleg eljuthattam volna már arra a csodálatos pontra, hogy felfogjam, én számodra tényleg nem létezem többé - és ezzel Te sem számomra. De még mindig az az első dolgom reggel, hogy csekkoljam a mailjeim, nem írtál-e valamit, vagy nem tértél-e vissza nézegetni a közösségi médiás tartalmaim. És úgy vagyok csalódott a nemleges tapasztalás után, hogy közben tisztában vagyok vele hogy ez jó, ez végre egy tiszta helyzet. Mert a korábbiakat még mindig nem tudtam igazán hová tenni. Legújabban azt nem, az új hús már április eleje óta megvan. Te pedig április közepén is fenntartottad ezt az 'itt vagyok ám, helló' stalkolós állapotot. Mert ha valamit közölni akartál volna, leírod - legalábbis remélem, hogy vagyunk ennyire felnőtt emberek, hogy nem kitalálni kell a másik szándékát , már ha van szándék egyáltalán. Ha pedig ez a végső lezárás és elengedés jelzése akart lenni, az nem inkább arról szól, hogy elönt a totális közöny, és  nyugodtan maradhattam volna mindenhol letiltve?Csatát vív bennem a gondolat, hogy legjobban annak örülnék ha olvasnád ezt a blogot és leírnád a cselekedeteid mozgatórugóját (igazából legszívesebben megkérdezném, de ennyire mélyre csak nem süllyedhetek), közben pedig az a legjobb, ha ténylegesen semmilyen tudomást nem veszünk a másikról - csak hát ez az, ami nekem nagyon nem megy. Utólag sem tudom eldönteni, mi történt abban az egy hónapban januárban, mikor látszólag minden rendben volt köztünk és én csak arra vártam, Te mint szakító fél hozd fel a témát és beszéljünk kettőnkről - valószínűleg csak próbáltad arrafelé terelni a történéseket, hogy hátha mégis meggondolom magam és """""barátként""""" maradunk kapcsolatban egymással. Haha, na ENNYIRE hülye még én sem vagyok, pedig sok abnormalitás írható a számlámra. Már azt is bánom, hogy az emailjeid egy gyors átolvasás után azonnal töröltem még a kukából is, bár azt sem tudom mit várnék tőle, ha azokat olvasgatnám vissza. Nyilván azok voltak az utolsó kapcsolati (mármint kommunikációs téren) kettőnk között, és még kicsit élt bennem a remény, a ki nem dobott cuccaim miatt...bár nyilván a polcokat is egy új szerzemény miatt ürítetted ki, de az még nem ez a barna volt. Igazából sokszor fogalmaztál ködösen. Az utolsó üzenetben is azt írtad, "megváltoztak a körülmények" és "jelen helyzetben nem tudod elképzelni az újrakezdést", pedig a kíméletlen rideg őszinteségű 'veled kisanyám soha, semmilyen körülmények között' célravezetőbb lett volna. Mert ezzel a ködös fogalmazással csak a hamis remény fenntartását segítetted elő. Meg a korábbani "lehet, hogy meggondolom magam" meg "lehet fél év múlva döbbenek rá, hogy rosszul döntöttem" szösszenetek sem azt segítik, hogy elfelejtselek végre. Mindig, még mindig nem megy. 
És még ha nem is lett volna új és valaha tudomásodra jutna ez a sok baromság amit itt összehordok, a saját síromat ásnám meg, mert ugye azt mondtad a dórit is azért nem vetted el, mert olyan nőt akarsz, aki önmagában is megállja a helyét, boldogul; mostanában viszont ez rám nagyon nem igaz. Mert nem lehetek jóban önmagammal, azzal az önmagammal, aki elbaszta az egész kurva életem. És tulajdonképpen arra jutottam, nincs is mit várnom már benne. Hiába tanulnék még szívesen, egyetemi körülmények között, diplomáért, akár tovább a szakmámban akár más területen a saját szórakoztatásomra, emellett a munka mellett ez lehetetlen. Saját lakásra soha nem lesz pénzem, hiába is gyűjtögetek. Magánéletem már soha nem lesz az fix, úgy igazán elutazni csak Finnországba szeretnék ahová senki nem jön velem, mert drága. És már Lilláékat sem fogom tudni meglátogatni a hülye macskaallergiám miatt. Most komolyan, mi a franc értelme van már ennek az életnek? Totálisan hiábavaló volt az a kis önismereti szórakozás is, amit ősszel/télen műveltem le. Csak a saját sebezhetőségem sikerült feltárni, és hiába vágyom már a külföldre településre is, már soha nem fog megtörténni. Bár sose találkoztunk volna, egyre inkább ezt kívánom.
Több vélemény szerint sem kellene utánad siránkoznom, mert minden cselekedeted a mérlegre helyezve nem vagy túl jó ember. Szerintem viszont csak nem ismernek. Ezért hiányzol, és szeretlek még mindig. Bár a egyik haverom szerint ez semmiképp sem szeretet, mert akkor örülnék annak, hogy ha mással is, de boldog vagy- ami egy orbitális faszság. Már hogy kellene örülnöm annak, hogy engem minden esély nélkül dobtál a faszba, és már az utódom hempereg azon a lehetetlenül szar pozícióban beállított kanapén a tv előtt? És mostanában még csak egy lezuhanó repülőben sem reménykedhetek a gyors befejezés miatt, mert Prágába vonattak megyek, azok meg viszonylag ritkán siklanak ki.

Asszem ebben a mai szösszenetben lesz egy pár elgépelés, elszoktam a normáls billentyűzeten gépeléstől. Áldás békesség, málnás édesség.