Nem csak a Tisza árad, a Duna is.

Mikor legutóbb határait feszegetve elöntötte a budapesti rakpartot, ott álltunk a hideg decemberi szélben, hogy személyesen is meghallgasd mindazt, ami az előtti három hónapban megosztottam Veled - amit korábban nem mertem, vagy nem is szerepelt a gondolataim között. Pedig én csak a saját szádból is hallani akartam, hogy VÉGE - és ironikus módon Te akkor ezt nem akartad kimondani, rá is húztál még több, mint két hónapot...milyen szép is lenne, mintha körbeérne egy ciklus; ha most jönnél, elvinnél az áradó Dunához és azt mondanád, NINCS VÉGE.

Kezdek azt hiszem, teljesen begolyózni (persze sose voltam teljesen normális). Néha azon kapom magam, azt mantrázom magamnak, hogy ezt most ki kell bírni, ki kell várni, de ott fogsz várni a végén - valószínűleg az agyam béna túlélési stratégiája ez, mert ahogy próbálom ráébreszteni magam a valóságra (mégpedig hogy sosem látlak többet), azonnal olyan szomorúság önt el, hogy legszívesebben abban a pillanatban megszűnnék létezni a világban ( még az se érdekelne, hogy még nem szedtem vissza a MALDImat, és ezzel csúnyán megszopatom valamelyik kedves kollégám).

Na aludjunk, ez is egy újabb esély, hátha megsülök álmomban.
(Ugyanitt északra költöznék, 25 fokos maximális nyári és negatív előjellel ugyanilyen minimális téli hőmérsékleti értékkel bíró területre. Marhára utálom a nyarat, HÓGOLYÓZNI AKAROK.)