Kulcs fordul a zárban, az ajtó kinyílik; fejbevág a lakásból kitóduló párás, fülledt meleg. Persze, már megint elfelejtettem bekapcsolni a klímát, mielőtt elindultam haza. Van hozzá egy app a telefonomon, egy gombnyomás az egész. Mondtam már, mennyire imádom a 21. századot? Ha valaha lenne egy saját lakásom, az biztos, hogy mindent okoseszközökkel szerelnék fel, ha elfelejtem kihúzni a kenyérpirítót, csak kikapcsolom a konnektort már az első kávém közben, soha többé aggódás. 

Szerintem ebben Te is benne lennél, szereted a kütyüket.

Ah, múlt idő. Benne lettél volna. Képtelen vagyok feladni végleg. Ahogy a szorosan összehúzott sötétítő függönyök közötti résen ígyis-úgyis betűz a nap, úgy talál be a remény az életembe mindig, és képtelen vagyok teljesen besötétíteni.

Lehet tényleg arra lenne szükség, hogy leírd: sem most, sem soha többé. De mint azt már jól tudjuk, ennyit se tennél meg értem.

De még jobb lenne, ha meggondolnád magad, és végre nem hiába nézegetném a postaládám (a fizikait és a virtuálisat is) hiába, hanem ott várna Tőled egy levél. Nem kellene többet írj, elég lenne annyi, hogy "beszéljük meg". Csak előtte azért dobd a másikat, nem szeretem a hármas felállást.

Le kéne vinnem a szemetet és elmenni tejért, de félek, hogy odaolvadok az aszfaltra. Aki feltalálta a nyarat, MONDJON LE.