Az egyik percben még a pici szőke hajad símogatom, a következőben nem vagy sehol; mintha kitéptek volna a kezemből és füstté váltál volna. Felriadok, a klíma kültéri egységén veszettül kopognak a vízcseppek, iszonyú hangos. Valaki fentebb virágot locsol, na de fél hatkor?!

Mintha kitéptek volna a kezemből, Te köddé válsz és tudom jól, soha nem látlak többé. 

Természetesen Veled álmodtam. A férjemmel (aki ebben a pillanatban fogalmam sincs, kicsoda), Dániába utaztunk várost nézni. Menő hotel, menő éttermek; én viszont úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt madár, aki kílépve a testéből külső szemlélőként követi nyomon, mi történik az életével. Aztán egy pillanatban elpattant valami, fogtam a bérelt kocsit és az éjszaka kellős közepén elhajtottam a semmibe. Hol vagyok? Ki tudja, vasúti síneket látok, nyilván egy pályaudvar közelében. A kocsiban alszom, a férjem üzeneteire nem reagálok. A hátsó ülésre mászom aludni, ott semmi van és béke. Arra ébredek, valaki feszegeti a vezetőülés felőli ajtót. Nyilván megpróbálják ellopni, csak hogy van benne egy kis meglepetés: én. Az ajtó enged a feszítővasnak és kitárul, egy rosszarcú férfi és egy fiatal srác bepattan, már indulunk is. Hát észre sem vettek! Vajon ha ez megtörténik, mennyi idő után vágják el a torkomat, és dobják ki a hullámat valami porral borított mellékút szélére? Basszus, itt a telefonom! Hívjatnék akárkit, írhatnék bárkinek. A férjem, a dán rendőrség; vagy egyszerűen csak tolok egy posztot Facebookra, #elraboltak...de nem, én Téged választalak. Egy sms-t dobtam gyorsan, a szöveget nem láttam...és ebben a pillanatban észrevettek. Tanakodnak, persze dánul; vajon fel akarnak darabolni? Kérdeznek valamit, nem értem. Kérdeznek angolul, (bezzeg álmomban meg merek szólalni egy rohadt tolvajnak is, bár megnyugtató, hogy álmomban sem beszéltem jól), hová akarok menni? Fogalmam sincs, de pisilni kell - hangzik a világ talán leghülyébb válasza egy -immáron emberrabló- kérdésére. Egy darabig autókázunk, ki a városból; mellékutak, főút, autópálya - egy nyilvános mosdó egy parkolóban. Megköszöntem. A wc undorító, húgyszag és fospermet mindenhol. Bánom is én, pisilek egyet; a kézmosó helység sarkában összegömbölyödök és sírok. 

"Hazaviszlek" - erre a mondatra kelek, és Te ott tornyosulsz fölöttem. Nyújtod a kezed, felsegítesz; egy teleportkapun keresztül száguldok Veled, legyen bárhol is az a haza.

Lágyan beszűrődő nyáresti napfény a fák közül, valami madár óbégat, titkon még a mókusok is leskelődnek a nagy fáról...a nappaliban ülünk a földön, a tv-szekrény félig támasztja a derekam; te az ölembe simulsz, lágyan cirógatom a pihéket a fejed búbján. Tudtad, hogy megfogadtam: kopasz(odó) faszit soha? Miattad minden értelmetlen szabályom ment a kukába.

"Hülye voltam", ennyit mondasz. "Én is", csak ennyit tudok válaszolni. Csend van, éteri nyugalom, mintha ezek a másodpercek, pillanatok egyesével lennének maga az élet. Minden kis lélegzetvétel, külön külön. Itthon vagyok. Nem a piros székek, a mókusok, a hülyén álló kanapé, a hűvös nyári lakás vagy a hietzingi madárcsicsergős csend miatt - miattad.

Ebből riadtam fel, ezt vette el tőlem a lárma. Nyilván sírva kelek, Te is sírva kelnél. Azóta eltelt fél óra, a szombati ébresztőm elfelejtettem kikapcsolni; erre hatkor mindenképp felkeltem volna. Köddé váltál, eltűntél. Csak a kis pihén érintése maradt itt az ujjbegyeimben.