A tegnapi bejegyzésem töröltem, mert bár nagyon szerettem volna kiírni magamból, álmos voltam és mint akin átment egy kamion, a kezeim alól kikerülő poszt értékelhetetlen, úgyhogy kuka. Legfelső lap leszakít, kezdjünk tisztával.

Vajon miért csinálod sokszor az ellenkezőjét, mint amit szeretnék? Tényleg ennyire, de ennyire nagyon fontos Neked az, hogy a Te akaratod érvényesüljön mnden egyes szituációban? Tudom, a kontrollmánia...de nekem nincs ilyen, ezért nehezen értem, milyen mélységekbe fordulhat. Lássuk csak, október. Én megbeszélni akartam, bármit csak kerüljük el a szakítást; Te kidobsz. December. Én azt akarom, kimondd végre szemtől szembe a szemembe hogy vége; bár kimondtad, de nem gondoltad komolyan. (Ezen a ponton meg kell említenem, december végén a kommunikációs zárlatot én szegtem meg). Február, egy kis mélyrepülés közben nagyon vártam volna, hogy beszéljünk a jövőről, Te inkább kidobsz. Megkérlek, tilts le mindenhol - pár hét után feloldasz, Írok, kérlek ne válaszolj - válaszolsz. Most -bár nem közvetlenül, mert nem szólíthatlak így meg; de ezen a felületen többször- kérlek, mondd ki végre, hogy sem most, sem SOHA TÖBBÉ - néma vagy, mint egy kacsa. (Ami egyébként ad ki hangokat, és tisztességes neve pézsmaréce.) Talán egy hétalatt még kiheverném ezt ágyban fetrengő sírós, mélydepressziós időszakként, utána a hónapban sajnos már nem alkalmas - egy hét alatt vár négy ország, ebből az egyik indulás rögtön két tizenkét órás műszak után; unatkozni nem fogok, de sírdogálni se lesz sok időm.
Sokszor kívántam már, bár létezne emléktörlő bűbáj. Mert bár amit átéltem Veled, hogy megtudtam milyen megtalálni azt, akivel leélné az ember az életét, akivel AKAR tervezni; sűrű szürke hamulepelbe bugyolálja az a tény, ami a végkifejlet lett. Megérte mindez a szenvedés, azt a röpke boldogságot? Hölgyeim, uraim és egyéb nem bináris társaim; a válasz egyértelműen: nem.

Felkívánkozott ide most egy másik téma is, ami mellékszálként merült fel a nap folyamán -kreativitásom hiányát hűen tükrözvén, a bejegyzés címe is ez lett: titkok, méghozzá speciálisan a párkapcsolatok témakörében. Lehetnek-e titkaink a másik előtt, vagy az életem minden apró mozzanatáról részletesen be kell számoljak a másiknak? A válaszom egy szépm kövér NEM. Attól, mert két ember történetesen egy egységet alkot egy kapcsolatban, két önálló személyiséget képez, és a titkok nem rossz dolgok. Azt azért szögezzük le, hogy nem a hazugságot propagálom és nem is olyan titkokra gondolok, amit az a fedősztori rejt, miszerint csendesen ballagtam hazafelé a munkából mert a busz az orrom előtt ment el, de szerencsémre éppen arrajárt az exem aki felvett kocsival, útközben sajnos kifogyóban volt a benzin, ezért megállt a lakásánál mert mindig van otthon nála egy kannával, én közben rájöttem hogy nagyon kell pisilni, ő beengedett a lakásba, sajnos közben kiesett a kezéből a lakáskulcs, hajnalig kereste és ezért értem haza reggel hatra, de milyen rendes hogy hazahozott, nem? Na nem ilyen titkokra gondolok, de bármennyire is mindent megosztasz, mégis vannak apróságok, amik csak a tieid (esetleg a barátaidé), nem? Például, hogy mennyire hiányzik Mr. Rabbit, aki 16 éves korodig hű társad volt minden éjszaka. Vagy hogy a volt lakótársad rántottája sokkal finomabb volt. Vagy hogy tinédzserként ki-kimaradt az esti fogmosás, meg se mered számolni, hány tömött fogad van; esetleg hogy vérbeli gothként azért néha Lady Gaga-t énekelsz a zuhany alatt. Én ezekben semmi rosszat nem látok, illetve ami nagyon-nagyon fontos: akár ezeket a pimasz kis titkokat is szívesen oszthatod meg a másikkal ha azt érzed: figyel rád, és nem csak hallja amit mondasz neki, hanem fel is dolgozza az információt. Nem, nem várom el hogy dátum szerint megmondd, mikor utoljára voltunk moziban, hellóval vagy sziával köszöntem-e a jegykezelőnek, vagy hogy a zsiráfos vagy a vízilovas pizsama volt-e a kedvencem az ovis táborban, de érezzem a figyelmet. Hogy kiidegelt a főnököd, zsong a fejed és egyszerűen képtelen vagy figyelni akár egy félmondatomra is? Ezt hívják életnek és nincs is vele semmi baj, de ha egy szó nélkül, miután fél órát meséltem miközben Te folyamatosan a telefonod nyomkodtad felcsattansz, hogy "na ebből elegem volt" ne csodálkozz, ha én sem hagyom az eseményeket szó nélkül. Ez most nem kifejezetten rólad szólt, inkább arról a közeli ismerősök közötti rossz párkapcsolati dinamikáról, ami sajnos viszonylag sűrűn előfordul.

"Inádom a stílust ahogy írsz", "Nagyon jó a szöveg, nem gondolkodtál még egy könyvön?", "Jó amit írsz, de nem próbálkozol más témával is?" - az elmúlt hónapokban többször megkaptam ezeket a kérdéseket. 
Először a témafelvetésre reagálnék: ez a blog elevel Miattad lépett színre, Te vagy a fő témája és a veled kapcsolatos érzéseim, gondolataim; amikből bizony a mai napig igen sok van. Találtok persze itt néha egy kis politikát vagy ventillálást, ne adj isten útinaplót; de alapvetően ez a blog nekem Te vagy, és ez nem is igazán fog megváltozni. Szívesebben vetném persze papírra a boldog fordulattal kapcsolatos történéseket, a Bécsbe költözésem és az Ausztriában való helytállásom történetét; de sajnos a valósággal kell beérnetek - ahogy nekem is. Könyvet szintén nem írnék, azon egyszerű okoknál fogva, mert csak. Bár gyerekkorom óta viszonylag sokat olvastam, szeretem az irodalmi nyelvezetet mind olvasni mind használni, írónak lenni feltételez egy veleszületett tehetséget, ami belőlem egészen biztosan hiányzik. A kínos odafigyelés ellenére is becsúsznak az írásaimba szóismétlések amiktől személy szerint feláll a szőr a hátamon, de ez még mind semmi. Egy írónak irodalmi eszköztára van, a sorokon keresztül való érzékeltetési képessége, kimeríthetetlen fantáziója  - és ez már csak a saját irodalomfogyasztó énem preferenciája-  kiváló helység- és szituációismerete. Imádom, mikor olyan képletesen tárják elém New York vagy Stockholm utcáit, hogy szinte otthon érzem magam; vagy azon kapom magam, hogy egy tárgyalás leírásakor én is ott szorongok a 'közönség' soraiban az ítéletre várva. Ehhez a zseniális képszerűséghez vagy nagyon mély tényleges tudás és jártasság szükséges, vagy olyan tengermély önbizalom, ami nekem sose lesz. Az álmaimat esetleg leírom mert azok sok esetben meglepően részletesek, de azt hiszem, ez a maximum, ami tőlem telik.

A piercerrel beszéltem és sajnos csak augusztus közepén - végén vállalja az újraszúrást; a fodrászomat gyáva voltam megkérdezni, nem akad-e szabad időpontja jövőhétre, így csöves fejjel mehetek a hegyek közé. Firenze szerencsére már zölden lát.

Linda voltam, heó-heó-heó-heó-sziasztok.