Már a legelején szeretném leszögezni, Olaszország gyönyörű. Nyáron is, negyven fokban; de kétségkívül jobban élvezhető lehet, ha nem arra koncentrálsz, épp most ered egy kis patak a hátadról a segged partjára csordogálva izzadtság formájában, miközben a dómot bámulod - ajánlom szeptember végétől április végéig.
Landolás Bologna, hullámvasútszerű gyorsvasút visz a 3-4 szintes Bologna Centrale vasútállomásra. Európában a vonatközlekedés nem tartozik az olcsó címkével ellátott tevékenységek közé - az olasz vasúttársaságok árai között nem nagyon volt különbség, az Italo szépsége gördült be hamarabb. ~25 euro, 37 perc, ebből 36 perc 36 másodperc algútban, és máris Firenze központi vasútállomásán vagyunk.
Firenze, nagyon régi vágyam volt eljutni ide. Alig indultunk el a dóm felé, az olaszos káosz máris szembeköszönt a szük járdán ellenoldalban közlekedőek képében. Önmagában persze az olaszokat sem kell félteni, ha az általánosan ismert és elfogadott - akár közlekedési - szabályok figyelmen kívül hagyásáról van szó, de a turisták erre még rátesznek egy lapáttal. Hogy alapból így működnek, vagy beütött az "olaszba' vagyok, itt úgyis mindegy" életérzés azt nem tudom, de hogy nem tudnék ilyen környezetben élni tartósan, az biztos. Különösen érdekes kontraszt volt ez a német-svájci látogatás után :)
Firenze, dóm, Dávid - mondhatni a kötelező körök megvoltak már az első nap, de nem sarkítanám le ennyire, mert még úgy tűnhet, nem élveztem, az pedig nem lenne igaz. Elmondanám ugyanitt, melyik klasszikus hibákat ne kövesd el semmiképp, amit én igen:
-elfelejteni, hogy hétfőnként a múzeumok zárva vannak, ezért SOS-ben jegyvásárlás a Galleria Dell Accademiaba (mert persze nem foglaltál jóval előre), veszel egyet idegenvezetéssel, szerencsétlenkedés mert nem találják a foglalásod. Bejutás az első ránézésre minimum egy órás várakozást ígérő sor megkerülésével, idegenvezetés nuku. Bár ennek sikerességében egyébként is kételkedem picit, mivel a hatalmas termekben irdatlan tömeg zümmög, a hangszórókból néha négy nyelven felharsanó "csendet kérünk" nagyjából annyit ér, mint halottnak a csók. Kivéve persze, ha a halott a vicc kedvéért pont Csipkerózsika. Ugyanitt egyébként 14. századi más férfiakkal smároló és moncsicsi-jézusokból nincs hiány, a szobrok viszont egészen impozánsak. Igen, Dávidnak még mindig olyan kicsi.
-a fentebbi elfelejtés hozományaként az Uffizi-képtár zárvatartásának tényéről is elfeledkezni, így sajnos ez ki is maradt (mivel ugye ide sem foglaltál előre, ugye. Mintha életemben először jártam volna külföldön, komolyan...). A 18:00-ig nyitva tartó múzeumba 16:30-ra jegyet foglalni, hogy végigrohanhassunk rajta egy bő óra alatt, halott ötlet volt, így inkább ki sem próbáltuk.
Szóval, némi múzeumozás után úgy éreztük, ha nem alhatunk egy órácskát a szálláson, biztos a halál - nem aludtunk hanem újjászülettünk, ezt halálosan komolyan mondom. Egy kis frissítés után egy gyors kávé a Vivoliban (mivel hétfőnként ez is zárva tart, gratulálok Linda újfent hogy ezt gondosan ellenőrizted előre) - házi készítésű fagylalttal kibélelt csészében egy espresso. Nem hangzik túl extrának, ugye? Vaníliafagyi, benne kávé - nos, amit eddig erről tudtál, amilyen ingereket eddig az agyadba közvetítettek erről az ízlelőbimbóid, azt felejtsd el. Ez valami földöntúli volt, ilyen ízharmóniát én még életemben nem éreztem. VANÍLIAFAGYI ÉS KÁVÉ, érted? Ennél szimplább és mégis mennyeibb...aah, ezt kipróbálni kell, mert leírni nem lehet. Na,és a vacsora még csak ezután következett...most toltam be egy kisebb adag paprikáskrumplit és tele vagyok mint a reggeli busz, de erre már előre folyik a nyálam. Elég szimplára vettük ezt is; én bolognai, Lilla valami spenótos-ricottás (?) töltött tészta, Regi gorgonzolás (?) körtés gnocci...minden nemlétező szentek a mennyekben, az olasz kaja az emberiség legjobb találmánya a tűz és a kerék után. Itt jegyezném meg, hogy egy nem éppen külvárosi kis étteremben hármunk vacsorája borral, vízzel, szervizdíjjal mindössze 59 euroba fájt, úgyhogy egy szuperolcsó fapados jeggyel megéri kimenni enni egyet, egy feladott poggyászt telepakolva origonal alapanyagokkal pedig hazarepülni este. Bassza csak meg a bolygó, ugye.
Második nap, ha nem Uffizi, akkor mi? Persze persze, Ponte Vecchio (a jó ég tudja miért, leginkább az vonzott Firenzébe, hogy ezen a hídon végigmenjek. Egyeseket fura dolgok vonzanak.) Bármilyen meglepő, aranygyűrű nélkül tértem haza. Ha nem esett volna útba is mindenképp eljövünk erre, viszont véletlenül pont errefelé vezet az út a Boboli-kertbe, a Pitti-palotához tartozó XVI. században kialakított kertművészeti múzeumba, ha szabad így fogalmazni. Ha valamit igazán bánok az az, hogy ezt a programot igen minimálisan tudtam élvezni - közel 40 fok, szar cipőválasztás (csak ott nem törte fel már akkorra a papucs a lábam, ahol nem érintkezett azzal), minimális árnyék és ülési-pihenési lehetőség, és az emelkedők (amiből igen sok van) nem voltak akkor a legjobb kombináció - ha legközelebb Firenzében járok, újra el fogok jönni, a nehezítő tényezők kiküszöbölésével. Egyébként valóban impozáns és gyönyörű a kert.
Az eredeti terv szerint első nap mentünk volna át Pisába, ez csúszott át a második napra, a kert után. Itt körülbelül megnéztük a tornyot, jó turistához híven megtámasztottuk, és robogtunk is visszafelé - Firenzei átszállással Bolognába. Mindenki megnyugtatására közlöm: igen, a vonatom késett, köszönöm a figyelmet.
Mivel a reggeli óta nem iktatunk be érkezést és mindössze egy izotóniás ital tartotta bennünk a lelket, Bolognába érkezvén az első dolog amit igen intenzíven kerestünk, az egy étterem. A vasútállomásról a szálláshoz vezető út azonban jobban hasonlított egy esti zárás közbeni Váci utcához mindenféle bolttal, mint egy olasz városkára. Persze, ha éhenhalok ezt a bejegyzést nehezen írnám meg, így sejthetitek, a helyzet happy endbe torkollott. Jóllaktunk, tusoltunk, aludtunk; mindehhez kabócák ezreinek éneke biztosította a háttérzenét.
Elérkezett az utolsó nap, Bolognában. A Piazza Maggiore megtalálása némi fejtörést okozott, mivel egyszerűen NEM TŰNT FEL, hogy éppen ott vagyunk - nehezítő körülményként a térre szabadtéri mozit építettek. És ezután következett az a dolog, ami abszolút kilóra megvett, zsebrevágott és azóta is sokat gondolkodom azon, a manapság felhúzott épületeink vajon hány évig (leginkább évtizedekben gondolkodnék) szolgálják majd az emberiséget? Nos, a bűvületem két fő tárgya Asinelli és Garisenda. A 11.században - máig biztosan nem tisztázott okokból, de legvalószínűbben státuszszimbólumként, mivel a tornyok az építtető családok nevét viselték - Bolognában mintegy száz, téglából épült ferde vagy kevésbé ferde tornyot húztak fel. Nagy részük pár évtized után részben leomlott, a megmaradtak legtöbbjét a lakóházak szintjéig visszabontották, ez a két példány viszont eredeti magasságában magasodik a város fölé: Asinelli 97, Garisenda (1290-es visszabontása után) 48 méter magas. Sajnos az utóbbi években Garisendán kritikus repedéseket fedeztek fel, a mérnönök szerint bármelyik pillanatban összeomolhat, ezért a két torony környékét elkordonozták. Asinelli szebb napjain látogatható volt, már akinek kedve van mind a 498 lépcsőfokhoz.
Utolsó napirendi pontunk a Palazzo dell' Archiginnasio, a Bolognai Egyetem első állandó székhelye. Fő vonzereje számunkra a Teatro Anatomico, a Bolognai Egyetem egykori anatómiai színháza volt, ahol az anatómiai előadások zajlottak. Fa borítás, a boncasztal tömör márvány; sajnos eredeti funkciójához hű előadásokat -legnagyobb bánatunkra - már nem tartanak. Az épületben ma nyilvános könyvtár működik, a folyosók címerekkel gazdagon díszítettek; a könyvtár archív köteteinek nagy része a látogatóktól elzárt területen található.
Gyorsan elrepült a három nap - mi kevésbé gyorsan, tekintettel a két és fél órás késésre. Bennem ekkor már dolgozott a nem kívánt kis szuvenír (mint kiderült, hazahoztam egy kis olaszos covidot) - köhögtem és folyt az orrom. Ez utóbbi jelenségnek volt köszönhető minden bizonnyal életem legrosszabb repülőútja - az orrdugulás némileg átrendezte a fejemben a nyomásviszonyokat, az ereszkedéssel fokozatosan nőtt a nyomás a fülemben, úgy Üllő felett már határozottan elgondolkodtam, hogy szólok a stewinak, én itt kiszállnék és az utat inkább vonattal folytatnám, még mielőtt kiszakadna a dobhártyám.
Ennyi lett volna a kis olaszos beszámoló, összefoglalva: szép volt, finom volt, a múzeumok hétfőn zárva, ne utazz negyven fokban.
Sok puszi, szép estét, jó éjszakát - ki hol tart.
