"Reggel 7:23, Déli pályaudvar, már megint korábban érkeztem; a vonatom indulásáig még hátravan 25 perc. Kényelmesen elhelyezkedem, elindítom a letöltött filmet a tableten, elfogyasztom a reggelim. Hétköznap bezzeg a halálból kell visszaküzdeni magam ha hatkor kelek, most meg mintha rugót szereltek volna a seggembe. De Hozzád megyek, ez elég nagy motiváció. Végre elindtunk. Megjött az ingyen víz, megrendeltem a kávét és az almás pitét - a mazsolát kipiszkálom belőle. Regiojet, naná. Hazudnék, ha azt mondanám, nem unom még a háromórás utazgatásokat, de talán már látni a fényt az alagút végén. Adtunk pár hónapot magunknak, és most úgy tűnik, két hónap múlva véget vetei a magyarországi életemnek. Hogy nem fog-e hiányozni? Az Aurevoir koncerteken kívül, az égvilágon semmi nem köt ide. Végre a helyemen lehetek. Lesz egy hónap 'próbaidőm', amíg a felmondási időm előtt ki kell vennem az összes szabadságom és pihenőnapom, ezt Nálad fogom tölteni. Ez az időszak főleg nekem lesz próbatétel, hiszen sok éve élek egyedül és csinálok azt és akkor amikor akarok - meg kell tanulnom, hogyan ne legyek 'sok' Neked egy fárasztó munkanap után úgy, hogy közben a saját igényeim se szorítsam háttérbe. De már nem szorongok attól, hogy nem megy minden elsőre és tökéletesen; hogy van, amit nekem is tanulnom kell. És Te ebben úgy érzem, jó partner leszel.

Időben landolunk Meidlingben, Te már ott vársz, azzal a 'Szia'-val, amitől egy pillanat alatt gyémántfényű ragyogássá válik a világom. Szombat van, mivel holnap minden zárva, a mai a bevásárló nap. Autóval jöttél (már nem tiltakozom, mert igazából imádom ezt a gesztust), javaslom gyorsan tudjuk le a boltot, együnk gyorsan valamit, aztán sétáljunk egyet Schönbrunnban. Ironikus, október 12-e van, holnap lesz egy hónapja hogy először azt mondtad, nem akarok folytatni - hogy két és fél hónap kínlódás után karácsonykor adj egy reménysugarat, amit szintén két hónap múlva elveszel. Az egyik legnagyobb munka ebben az augusztus vége óta tartó időszakban, hogy a történtek iránti sértettségem leküzdjem, és ne akarjam ezt mindenáron az orrod alá dörgölni. Mert a szeretet és a remény mellett nem kevés düh is volt bennem természetesen, amit a korábbi írásaimból nem volt nehéz kiszűrni, de nem játszhatom azt, mintha én ne járultam volna hozzá ehhez a végkifejlethez, és ártatlan áldozata lennék a történetnek. És abban a pillanatban, mikor elolvastam a rövid és tömör leveled - "Kedves Linda, nem működik ez köztünk külön se, beszéljünk. Andor-" , nyoma se volt bennem a dühnek, szimplán csak majdnem elájultam. Azt hittem megint hallucinálok vagy álmodom, mint már annyiszor...

Bekaptunk egy Leberkäse-t, a teli kosárral egyensúlyozva toltad a kulcsot a zárba. Hogy lehet az ember egyszerre több helyen otthon? Szeretem a budapesti lakásom, de a bécsiben is ugyanolyan jól érzem magam. A kétlaki élet persze nem könnyű; most nem akartam elkövetni a tavalyi hibát, úgyhogy nem költöztettem ide a fél ruhatáram, csak pár olyan fehérneműm van itt pluszban, amit kidobni se sajnálnék, egyébként minden cuccom hordom magammal, mint egy csiga a házát. Szerinted ez baromság és felesleges időpocsékolás, de valamennyi óvatosság azért maradt még bennem.
Elálmosodtam, vagy két óra múlva ébredek a kanapén a délutáni nap álmos sugaraira. Te a gépednél ülsz, és azzal a tekintettel nézel rám, amit soha nem tudok egyetlen érzés kivetülésére korlátozni. Látok benne szeretetet, büszkeséget, féltést, egy cseppnyi vágyat...a nap aranyló sugarai mintha belőled sugároznának. Olyan szép...órákig tudnálak nézegetni, de indulnunk kell, zár a kastélypark. 

 Villamossal megyünk, viszonylag hűvös van; jó ötlet volt sálat hozni. Esőre áll az idő, egy picit csepereg is...a sárguló falevelek körtáncot járnak a gravitáció lefelé húzó erejében, néhány kósza esőcsepp megcsillan a park lámpáinak fényénél. Hoztál nekem egy forrócsokit, én belédkarolok - emlékszel? pont, mint az első alkalommal...a válladhoz hajtom a fejem, mintha itt már semmi baj nem érhetne..."

Egy ideális világban, egy párhuzamos univerzumban ez nem csak fikció lenne. Egyesek szerint teljesen elvesztettem önmagam ebben az egész szenvedésben...én inkább úgy fogalmaznék, hogy minden egyedül átélt legjobb pillanatom is semmi a Veled együtt töltött legrosszabb percekhez képest; viszont közben ugyanaz az ember maradtam. És csak a remény, ezek a hülye elképzelt jövőképek tartják bennem az életet, mert ha ez nincs...semmi nincs; hiába a sok utazás vagy egyéb programok, bármelyiket elcserélném egyetlen pillantásodra.

Egy hülye instagram idézetben olvastam; "A félig nyitva hagyott ajtót vagy ki kell nyitni és belépni rajta, vagy végképp becsukni." - ezt akarom. Vagy ronts be úgy, hogy a falról pattanjon vissza a kilincs vagy csapd be úgy, hogy kiszakadjon a keretből; de ne hagyd nyitva félig és kukucskálj vissza rajta, mikor kedved tartja. 

A bejegyzés megszületését nagyban támogatta a MÁV, mivel nagy részét a nyílt pályán álldogálva írtam egy vonaton, valahol Cegléd után, miközben egy másik vonat elé hajtó öngyilkos (vagy teljesen vak) autós maradványait vakarták ki az előttünk közlekedő IC mozdonya alól.