Olyan régen volt már pánikrohamom, épp ideje...keserű lett a zserbó tetején a csoki, a hűtőbe se fér be, baszhatom ki a kukába - ha abba legalább beférne...ennyi. Aztán eszembe jutott, hogy tavaly még küldtél képet a fádról...ma meg már letiltani se vagy hajlandó, hiába könyörgök érte hónapok óta. Órák óta bőgök és remegek, aludni már most látom, hogy semmit nem fogok. Többhónapos mélypont, a legjobbkor.

Nézek valami igazán karácsonyi Netflixes szutykot bántalmazókról és az áldozataikról (mármint él mindegyik), és azon gondolkodom, milyen jó nekik...egy monokli felszívódik, egy törött kar összeforr; de legalább van fizikai fájdalmuk a mentális mellett; talán kiegyensúlyoz egy kicsit...egy kettétört életet nincs, ami ellensúlyoz. És hogy mások szerint milyen jó nekem; van jó munkám, szép lakásban élek, egészséges vagyok; de tudják vajon, milyen úgy élni egy életet, hogy csak a végét várod, mert az az egyetlen cél, amit el akarsz (és el tudsz, mert a többi Rajtad múlinaés nem rajtam) érni?

Ebben a szellemben aztán kurva boldog karácsonyt mindenkinek; jövőre (ha leszek olyan szerencsétlen, hogy még megérem) egy öblös nagy bebaszáson kívül kimaradok ebből a cirkuszból.