"Látod, a halhatatlan részem elpárolgott"

Január elseje. Mindig egy új év, új lehetőségek kezdete.
Hát ez baromi jól kezdődött. 
Végülis ezt akartam, nem...?
Megannyi blogbejegyzés, 1-2 emailváltás, pár csak Neked címzett instagram-sztori, amik közül az egyik legutolsó csak egy kérdés volt valami ilyesmi opcióval, hogy van-e még esélyem Nálad valaha? - Igen, -Nem. Nem nyomtál rá egyik opcióra sem, de késő este (miért mindig ilyenkor írtál?) küldtél egy viszonylag hosszú levelet (képzeld, erről még sreenshotom sincs), aminek a végén a válasz egy 99%-ban határozott NEM volt. Előtte egy 'most' szócskával; nyelvész Linda pedig nyilván belekapaszkodott a lehetőségbe: ez vajon kötőszó, vagy időhatározó? Válaszoltam, persze megértem a döntésed, de mi ez a MOST már megint, ez már megint nem kizárólagos és száz százalékos (és még a nők nem egyértelműek). Na meg persze hogy akkor ideje megtenni azokat a bizonyos lépéseket.
Majd...
Csend. És semmi. 
Nyilván az egész éjszakát agyalással töltöttem, százötvenes pulzus mellett azt tartottam a legjobbnak, ha reggel felhívlak, és élőszóban nyomatékosítom, mit szeretnék.
Nem vetted fel (pedig próbáltam figyelni, hogy ne csússzak bele a melóba indulásodba), írtál egy sms-t, hogy ha akarom, délután beszéljünk.
Eltelt egy csodás munkanap (kollégáknak üzenném, a műszerszoba  nem alkalmas maldizásnak álcázott magányos bőgésre, valaki állandóan bemászkál...), miután hazaértem az ügyeletből, megcsörgettelek. Eltelt némi idő, visszahívtál. Pedig egy kicsit már azt hittem, soha nem hallom a hangod...amúgy, miért van az, hogy a fejedben gondosan összerakott mondókád végül dadogva, összezavarodva, két síróörcs között tudod csak elmakogni? Na mindegy is; mondom akkor most, vagy soha? "Ha ezt akarod hallani tessék, kimondom; akkor soha" - és hát persze, hogy nem ezt akartam hallani. Férfiügyekben tanultabbnak bizonyuló kollégám szerint én még mindig nem értem a férfiak logikáját (szerintem azt egy nő sosem fogja): én azért igyekeztem mindig rövid úton oda terelni a beszélgetést, hogy akkor tűnjél el, mert evidensnek gondoltam, hogy én nyilván azt szeretném, ha nagyonis maradnál - velem, nálam, nekem; de ha ezt akarnád, már léptél volna, így ezt felesleges mondogatni. Ildi szerint viszont arra kellett volna helyeznem a hangsúlyt amit akarok nem arra, amit a legkevésbé sem...az viszont könyörgésnek hangzott volna, nem? Basszus, néha baromi keskeny az arany középút; igazából egy kötélpálya egy kétezer méter mély szakadék felett, baromira fúj a szél és Te otthon hagytad a biztosítókötelet. Na de, egy kicsit elkalandoztam; tehát akkor soha. Vagy mégsem, mert nálad a "soha"-hoz nagyon nyomós indok kell, én pedig nem tettem semmi olyat, hogy soha legyek. De "most" sem. Tehát most biztosan "soha", de aztán lehet, hogy a soha előbb-utóbb mégiscsak "most" lesz.
Na, felrobbant már az agyad?
Egy kicsit az enyém is. De ahogy mondtad: talán két hét, talán két hónap, talán két év múlva; vagy soha többé...én reménykedem, és egyszerűen le sem játszódik a fejemben, hogy ennek "soha többé" lesz a vége. Persze, azt sajnálni fogom kicsit, hogy a negyvenedik születésnapodon nem eszünk egy kellemesen óriás Schnitzelt, miután elfogyasztottunk egy szelet Sachert az eredő helyén (igen, kiöltöztem volna, bár sajnos csak az Operás felülcsipkés fekete ruhám lenne opció, mert a másikat valami galád elhappolta előlem Vinteden) és sétáltunk egyet Schönbrunnban...lehet ennél osztrákabb dolgot csinálni Bécsben? Biztosan, nekem egyelőre ennyi jutott eszembe. Na de majd, ha leteszed az állampolgári esküt. 
Tehát most egyelőre elszeparáltuk egymást a másiktól, és az első gondolatom miután letettük a telefont, az a megkönnyebbülés.
Mert innentől rajtam nem múlik. Ezen a ponton én úgy érzem, mindent megtettem, hogy elmondjam és megmutassam az ezzel kapcsolatos gondolataim - persze lenne még ezer és ezer, annyi mindent tudnék még Veled megbeszélni (az agyam merevlemeze mikor írja ki vajon "Az Ön tárhelye megtelt" feliratot?), de ez már csak azután lehetséges, ha úgy döntesz: valamiért mégis ott motoszkálok Benned. Közel sem vagyok tökéletes, biztosan rengeteg ponton tudnék még jobbá válni, de ezen a ponton hiába mászom tovább egyedül a csúcs felé, ha nem egyedül akarom kitűzni a zászlót.
Persze az első megkönnyebbülés után jött a helyzet körbegondolása: mi van, ha ezzel nem a hiányérzet éled fel benned, hanem egyszerűen csak gyorsan elfelejtesz, ha nem vagyok 'kéznél' minden nap? Ildi szerint jobb lenne, ha kommunikációban maradtunk volna, de az nekem nem menne, ha nincs mögötte az a biztos érzés, hogy fontos vagyok Neked. Makacs vagyok, de ebből nem tudok engedni. 

Úgyhogy most egy kicsit lazítok, és ha nem válaszolok vagy reagálok valakinek (vagytok egy páran): egy kis türelmet kérek, fogok. Próbálom szöszmötöléssel terelni a gondolataim (kevés sikerrel), viszont nem tudok koncentrálni arra, hogy egy "mi újság" üzenetre összeszedett, és odafigyelő választ adjak. Ez valószínűleg a hétvége dolga lesz, nem dolgozom 3 napig :)

Azt hiszem, egy ideig a blogolást is szüneteltetem (látom hogy nevetel, követőrajongó (by Cyla)), nem úgy, ahogy egyszer már végleg befejeztem...talán lesznek még ide kívánkozó gondolataim, talán nem. Talán írhatok még arról is, milyen érzés Hietzingben tunkolni a ketchupba a roppanós bécsi virslit, vagy hogyan tanítottam magyarul káromkodni az osztrák kollégáim, hogy sosem értették meg igazán, miért is csúnya az a kifejezés, hogy "Te bánatos bundáskenyér". 

De egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy:
"After all this time? Always."

Ps.: A leskelődő kis olaszmániás barátnőd küldte Neked a blogot, aki később is visszatért (bár én csak ekkor vettem észre, márciusban nem). Nyugi, nem fogok nekiesni; már az örök tiltásmezőkön kergeti a pisztáciás cannolokat.