Bár holnap lesz egy hónapja, hogy a végleges szakításod után nem beszélünk (1-2 tartalom nélküli e-mailes interakciótól eltekintve) úgy gondolom, a mai jeles, bolondos napon illőbb eljátszani a gondolattal: mi lenne, ha...? (Tegnap végül nem fejeztem be ezt a bejegyzést, így egyszerre lett bolondnapos és évfordulós).

Ha influenszeresre akarnám venni a figurát, azt mondanám, "Sokan kérdeztétek, hogy..." - bár sokan azért nem, páran tényleg feltettétek nekem a kérdést: mi lenne, ha holnap reggel itt állnál az ajtómban bűnbánó arccal, egy csokor virággal és azt mondanád, hiányoztam?
Nyilván ők is bedőltek annak, aminek legszívesebben én is bedőltem volna; hogy azért küldtél képet a ki nem dobott fürdőszobai cuccaimról mert nem tudsz megválni tőle, hogy azért oldottad fel a tiltásaim, mert Te sem tudsz elengedni...bárcsak, sajnos én tudom, hogy nem ez az ok. 
Na de visszatérve az alapkérdéshez: először nyilván próbálnék felébredni, hiszen ez kizárólag egy álom lehet. De ha mégsem az, nyilván a nyakadba ugranék, és szívem szerint azonnal csomagolnék, hogy költözzek Ausztriába...de sajnos ez nem lenne ennyire egyszerű, mindenképpen meg kellene ejtenünk egy, talán az eddigi legnehezebb beszélgetést, amiben lefektetjük a határokat és ha van olyan kompromisszum, amit semmiképp nem vagyunk hajlandóak megkötni a másik elvásáraival kapcsolatban, búcsút intünk egymásnak (igen, már vagy huszadszorra).
Úgy gondolom, az eltelt igen hosszú hónapok alatt tökéletesen tisztában lettem azzal, mik azok a kritikus pontok, amikben fejlődnöm kell a személyes kapcsolataimban (mármint párkapcsolati vonatkozásban, de ugye olyan több már nem lesz), viszont nekem is lennének olyan elvárásaim a Te viselkedéseddel kapcsolatban, amikben mindenképp szeretném, ha változnál. Talán ezeket most nem fejteném ki mert megtettem már korábban, ahogy a saját magamra vonatkozó résszel is hasonlóan érzem. Közben meggondoltam magam, mégis kifejtem; kezdjük talán a rád vonatkozó kérdésekkel, amiből hármat tudnék felhozni. Az első, amiben mindkettőnknek van még hová fejlődni, az pedig az érzelmek kifejezése. Tudom, hogy problémád van ezzel ,és nem azt várnám/vártam volna, hogy ötpercenként mondogasd, mennyire szeretsz vagy hiányzom, de néha azért nem árt. Arról is csak utólag ejtettünk szót, mindketten mást tartunk a törődésünk kifjezésére legalkalmasabb eszköznek (vagy ahogy Te mondtad, más a "szeretetnyelvünk") és bár ezek nem egyeznek, a háttértudással már rájöhetünk mit szeretne kifejezni a másik, és megfelelően értékelhetjük ezeket a gesztusokat. A másik dolog, ami borzalmasan idegesített, ha ignoráltad a kérdéseim/kéréseim. Ha a beosztás tervezetemmel kapcsolatban, vagy programok miatt kérdeztelek (általában írásban) soha nem azt vártam, hogy kedd reggel 10:18-kor, mikor bennem épp felvetődött a gondolat azonnal válaszolj egy meeting közepéről, de ha épp azt mondtad, térjünk vissza rá később elvártam volna hogy ez tényleg megtörténjen, és ne kelljen még ötször leírnom ugyanazt, mert az már a számomra volt kínos. A harmadik a nehézéskes kompromisszumkészségeddel, és az irányításmániáddal kapcsolatos (ami saját bevallásod szerint is létező jelenség). Értem, elmondtad, hogy éveken keresztül a pöccre induló Dórika mellett jóformán mindent Neked kellett kézben tartani, és magam is szenvedek néha döntésképtelenségben, de ahhoz muszáj lenne hozzászoknod, hogy nem mindig feltétlenül 100 szazalékban a Te akaratod érvényesül, legalább fele arányban érvényes szavazatom Nekem is kellene legyen a közös döntésekben. Aztán előfordul persze, hogy Nekem tényleg mindegy valami, de ezt egyértelműen használnám és ha ellentétes véleményen vagyok, egyértelműen kifejezném. És itt át is térhetünk arra, mi lenne az, amiben Nekem kellene idomulnom - itt átkötésként kezdhetném rögtön az egyértelmű kommunikációval és hogy ne féljek kifejezni a szándékom valamivel kapcsolatban akkor sem, ha az épp nem egyezik a Tiéddel. Nem várhatom el, hogy olvass a fejemben és kitaláld a gondolataim. Az érzelemkifejezésben az utóbbi hónapokban biztosan leköröztelek, azt gondolom tényleg MINDENT elmondtam, amire a szakítás utáni hosszas gondolkodásban jutottam. Igen, a következő napirendi pont lehet a kifejezésmódom, hogy előbb használjam az agyamat, mint a számat (igen, ahhoz is az agyamat használom, de a gondolkodás elsőbbségére gondoltam). Nem mondom, hogy soha nem lenne szükségem egy kis biztatásra akár a nyelvvel, a munkába állással, vagy egy rosszabb munkanap után csak úgy a mindennapokkal kapcsolatban, de ki kellene alakítanom egy olyan bizalmat magam felé, ami a bizalmi alapot megadja ahhoz, hogy ez a küldetés sikerüljön. Szakmailag egyébként nem is kételkedem jelenleg, a nyelvben kicsit, de egyáltalán nem látnám már lehetetlennek. Azzal már jelenleg sincs problémám, hogy fikáznám az országot, a népet vagy a szokásaikat - ezek az idők már elmúltak. És akkor az egyetlen dolog, ami ténylegesen meglepett a beszélgetésünk visszaolvasásakor, hogy a lehangolt érzelmi fázisban mennyire bunkó és/vagy elutasító voltam Veled, pedig ez egyáltalán nem volt tudatos. Ilyenkor én magam sem tudom mi segítene: a társaság vagy a magány, a semmittevés vagy a tettrekészség, az édes vagy a sós. De azt tudom, hogy az ezzel kapcsolatos...'nyomort' nem vezethetném le rajtad, és ez az a momentum, amire a megoldáskeresés még folyamatban van, és nem állítom, hogy egyik pillanatról a másikra tökéletesre fejleszteném a dolgot annyira, hogy semmit nem veszel észre belőle. A normális irányban álló kanapét, a függönycserét és a piros étkezőszékek eltűntetését inkább meg se említem, ezek már igencsak hosszú távú tervek lennének.
Viszont úgy gondolom, pontosan ezt a beszélgetést kellett volna megtennünk január elején, mert az, hogy próbáljuk elpantomimezni egymásnak a szándékaink mintha egy tőkés réces próbálna kommunikálni egy pörölycápával, nem vezet sehová - bizonyított tény, hiszen kénytelen vagyok ehhez hasonló hülyeségeket írni ebbe a blogba.

Tehát a rövid válaszom: igen, a lehető legboldogabban kezdeném Veled újra, ha egyeznek az elképzeléseink; még ha ez az eddigi huszonpár bejegyzés tanulsága alapján a világ legnagyobb faszságának is tűnik egy külső szemlélő számára.