7:56, a beszűrődő napsugarak szögéből és erejéből arra következtetek, már elmúlt hat óra. Az átkozott biológiai órámnak köszönhetően általában hétvégén is reggel 5:30 és 6:20 között ébredek, ha másra nem is, a természet hívó szavára - hogy a reggeli pisilés-rituálé után visszadőljek még pár órára. Ezt terveztem most is pár órás késéssel, de ahogy átfordultam a bal oldalamra, belémhasított a gondolat - Te valószínűleg épp most reggelizel az új nővel, lehet már a kanapét is átfordítottad miatta (most délután négy óra lesz, minden bizonnyal fagyizni indultok). És ha egy ilyen gondolat egy prédát kergető sas hirtelenségével lecsap, onnan nincs menekvés. Egymást kergették a hülyeségek az agyamban, hogy vajon tudnék (vagyis tudtam-e volna) bármi olyat mondani vagy tenni, amiért meggondolod magad; vajon hittél-e nekem egyáltalán? Pedig soha nem hazudtam (nem is tudok), ennél őszintébb már igazán nem lehetek. Hogy miért későn jött meg az önbizalmam az egészhez, hogy miért nem adtál egy második esélyt...? 
A barátaim nem ismernek Téged. Szerintük az, hogy válaszoltál az e-mailemre, hogy követed a bejegyzéseim mind annak a jele, hogy nem vagy még túl rajtam, és ez jó jel. Pedig sajnos egyáltalán nem ez a helyzet, ezek a dolgok semmit nem jelentenek. Mert Te, akinek a véleménye kizárólag számítana nagyon jól tudod, hogy azt várom, úgy keress, mint NŐT.  Ne mint egy eldobott barátot a múltból, vagy mint valami katasztrófaturista, aki jót szórakozik a nyomoromon - de nem hogy Te, még a haverod is rám küldöd nézelődni. Vagy lehet azóta már ő az új nő, nem tudhatom, de ha jól rémlik, arról a vidéki Olaszország-mániás csajról van szó, akit leszóltál, mennyire vicces, hogy ekkora Itália rajongó, de az autentikus olasz kajához a Nagyi lisztből gyúrja a tésztát...

Szóval, egyes barátaim szerint el kellene kezdenem játszadozni, kis női praktikákat alkalmazni, hogy megegyen Téged a féltékenység. Posztoljak Tele mindent úgy, mintha soha életemben nem lettem volna boldogabb, sőt  - valaki szerint rá kéne vennem valamelyik hímnemű barátom, hogy utazzunk ki Bécsbe, tegyünk úgy mintha egy pár lennénk és tudósítsunk erről minél részletesebben, lehetőleg az arcodba tolva az egészet - legyek újra mindenhol az ismerősöd, hadd nézegesd és majd szépen meggondolod magad. Egyrészt, ez Téged nyilván semennyire nem érdekelne, másrészt ez nagyon nem az én stílusom és harmadrészt, el is érkeztünk a nők kedvenc praktikájához - a játszadozáshoz, egy súlyosabb válfajában manipulációhoz.

Ez nem csak a felnőttek és nem csak a nők fegyvere - múltkor egy áruházban egy kissrác olyan megdönthetetlen érvrendszerrel magyarázta az anyjának, miért is van SZÜKSÉGE egy adott játékra, esküszöm én magam majdnem megvettem neki. Ugyanitt, ezúton kérek elnézést minden nőnemű társamtól és emelem őket a dobogó kiemelkedő fokára aki soha, egyszer sem alkalmazta ezt a praktikát senkivel szemben, de lássuk be, Ti vagytok kevesebben. De nem kell mindig a legrosszabbra gondolni. Szerettél volna már virágot kapni, vagy épp egy szelet sütit, amit nem úgy vezettél fel, hogy "Andor, menjünk el enni egy sütit" hanem úgy, hogy "Andor, Te nem ennél egy sütit?". Vagy épp "Milyen szépek azok a leárazott tulipánok a virágosnál", esetleg "Szerinted is nagy a seggem ebben a nadrágban?" mikor nagyon jól tudod, hogy kivételesen kereknek tűnnek az idomaid. Ezek többnyire ártalmatlan dolgok, kivéve persze ha veszekedésbe torkollik, ha nem kapod meg, amit akartál. Hogy miért csináljuk ezt? Talán büszkék akarunk lenni Rátok, amiért ilyen figyelmesek vagytok - végülis nem kell kimondanunk amit szeretnék, valamennyire mégis kitaláljátok a gondolataink. Persze, néha túl sokat várunk el, de egy-egy ilyen apróságból ideális esetben nincsen probléma. Persze, ezek csak apró csínyek a részünkről, azért mi nők is válogatott okádék viselkedést, manipulációt tudunk produkálni, de feminácik szeretnek minket felmenteni minden bűnünk alól, és a végére mindenért a férfiakat okolni.
A magam részéről - hogy ez a túlgondolásból ered, vagy annak az alapja - szeretek ábrándozni. Lejátszani szituációkat, párbeszédeket, előre kitalálni a reakciókat, és bizony tudok csalódni, ha valami nem eszerint alakul. Emlékszel, mikor tavaly nyáron egy barátnőmmel találkoztam a Keletinél a mekiben egy fagyira és küldtem Neked egy képet, hol vagyok épp? Bár másnap jöttél Magyarországra azt hittem, fellelkesülsz és azt mondod, menjek át egy estére. És valahogy nem ez történt, vagy legalábbis olyan kelletlennek éreztem a reakciód és hogy őszinte legyek, el is ment tőle a kedvem. Pedig az első hirtelen ötlet szerint komolyan elmentem volna még váltóruha nélkül is, hiába volt hatmillió fok. Persze, ezt akkor nem közöltem, és végül nem is mentem sehová, amit aztán gyorsan meg is bántam, és emiatt bőgtem egész este - tulajdonképpen néha mintha szeretném a szaros bilit önteni a saját fejemre. És azért lássuk be, Te nem mondtál akkor semmit rosszat, saját magam lovalltam bele egy kétes kimenetelű szituáció egyik végkimenetelébe, és az égvilágon semmi közöd nem volt hozzá tulajdonképpen, hogy emiatt szarul kezdtem érezni magam. És erről sajnos még mindig nem szoktam le - emlékszem, októberben annyira vártam hogy egyszer csak felcsöngess, hogy elhamarkodottan döntöttél, beszéljük meg - és minek hazudni, várom ezt még mindig (hiszen kiderítetted, hol lakom); vagy egy telefont tőled, egy levelet a postaládában, hiába tudom, hogy ennek kb annyi esélye van, mint hogy befagy a Csendes-óceán.

Látjátok kedves férfiak, bonyolult lények vagyunk. És ezt még tetézzük a ciklusunkkal, mert bizony minden hónapban van egy hét, amikor MINDEN baj. Mi sem tudjuk micsoda, vagy miért, vagy hogyan lehetne megoldani, néha még az is idegesít, ha levegőt vesztek. Türelmet kérünk tőletek, és amit már annyiszor - őszinteséget. Akkor is, ha sután fogalmazzátok meg az érzelmeiteket és akkor is, ha féltek a reakcióinktól. Mert a legjobb dolog, amit tehetünk egymással, az az őszinteség. Na meg persze, ha TE meggondolnád magad, és helyreállna a világom...