Emlékszel, mikor január végén megzuhantam? Azt hiszem, akkor ástam el magam Nálad végleg. Vagy még korábban, vagy még talán a legelején...ki tudja. Na de a lényeg, akkor úgy éreztem, mintha kikapcsoltak volna, és egyszerűen mindenre, de az élet legapeóbb dolgaira is képtelen lennék. Valami szar is bújkált bennem akkor ami nemigen akart elmálni, valami covid-szerűség. Emlékszem, azt mondtad, december végén elgondolkodtál rajta, hogy talán rosszul ítélted meg a helyzetet, de aztán valahogy február elején azt, hogy megint ugyanolyan...negatívnak? Elutasítónak? látsz, mint korábban. Igen, voltak megjegyzéseim akkor január végén, hogy már soha nem látom Bécset, vagy a németet már soha nem fogom használni; de egy kicsit reméltem, így kiugrasztom a nyulat a bokorból és beszélünk kicsit arról, hogyan látod kettőnket a jövőben. Elcsesztem? Nem kicsit, türelmetlen voltam? Lehet. Sőt, biztos. Deannyira szerettem volna, hogy kapjak egy igazi második esélyt, és megmutathassam, tényleg akarom ezt az egészet. Téged, Bécset, az új életet. Sose tudtuk meg, mi lett volna, ha.

Oké, kicsit eltértem az eredei témától. Ebben az 'out of order' állapotban legszívesebben csak feküdtem volna az ágyamban, a jobb oldalamról a balra fordulva, nappalt éjjellé változtatva és fordítva. Még egy sorozatot bekapcsolni is nehezemre esett. És most is ez van. Most persze fáradt vagyok, egy hét alatt a negyedik tizenkét órámon voltam túl szombaton, de nem most kezdődött. A helyváltoztatás, a pisilés, hogy igyak egy pohár vizet; minden iszonyú fárasztónak - és feleslegesnek tűnik. Az új munkaruhán megrendelésére éppen vettem a fáradtságot, viszont írnom kéne a tulajnak a klímával kapcsolatban, meg kéne kérdeznem a fodrászomtól, nem tud-e adni egy közelebbi időpontot július 26 helyett, meg kéne terveznem a programot és fixálni a dátumokat hogy vehessek repjegyet, időpontot kérni a piercerhez, hogy újraszúrja az orrom, mert mióta nincs piercingem, egyszerűen meztelennek érzem magam...és képtelen vagyok ezeket megtenni. Ugye milyen hülyén hangzik? Afrikában meg éheznek? Elég szar lehet, de pont magasról leszarom. Működésképtelan vagyok. Minden iszonyú nehéznek, megterhelőnek, de legfőképp borzasztóan értelmetlennek tűnik. Vagyis, tulajdonképpen magam érzem túl kicsinek, nehéznek és gyengének ahhoz, hogy bármit, a legapróbb porszemeket is megmozdítsam. Majd elmúlik, előbb vagy utóbb; bár az életnek több értelmét később sem fogom látni.
Itt talán tartozom egy kis magyarázattal. Úgy tűnhet külső szemlélőként, Nélküled teljesen életképtelen vagyok, ami ebben a szó szoros értelemben nem igaz. Dolgozom, a lakáson is, fűzök, utazok, stb; de az egésznek hiányzik az íze. Mintha a legfinomabb ételeket főznéd napról napra a legnemesebb alapanyagokból, de semmibe nem tennél sót. Szar lesz a végeredmény. Így vagyok én is az élettel, Nélküled. Én mindig hülyeségnek tartottam azt a megfogalmazást, hogy megtaláltam a "másik felem". Ha csak egy másik emberrel leszel egésszé, az alapjában véve el van baszva, és továbbra is úgy gondolom, hogy két egész embernek kell kiegészítenie egymást ahhoz, hogy jó legyen a végeredmény. És nem kívántalak volna őrizni az íróasztalnál vagy a tv előtt, egyet gondolok és máris a telefonomon a jegy Olaszországba, ha úgy tartja a kedvem; de az egész úgy lett volna teljes, ha hazaérve elmesélhetem Neked a kalandokat, ha épp nem tudsz-akarsz velem jönni. 

És ott van még a felhangoltság-lehangoltság kérdése. Egy pár bejegyzéssel korábban írtam, hogy vannak felhangolt fázisok, mikor sokat álmodom Veled, túlteng bennem a pozitivitás és úgy érzem, ha kitartok, még egy kicsit, vissza fogsz térni hozzám, hogy tiszta lappal kezdhessük újra az egészet. És ezt a pozitivitást, mint a homokvárat a folyóparton elmossák a hajó által gerjesztett hullámok, átlendülök a valóságba. Nem vagy itt, nem vagy az életem része, és nem is leszel már soha többé. És ez van most, ami még rátett egy lapáttal az amúgy is béka segge alatt lévő életkedvemre, és egyre nehezebb fenntartani a "minden rendben" álarcot, mikor itthon egyedül, mikor senki se lát, csak fetrengek és bőgök. Az is kész csoda, hogy ennek a bejegyzésnek a megírására végre rá tudtam venni magam.
Most pedig megyek, és folytatom a fentebb említett tevékenységeim. Van rá még egy napom, holnap szabadságon vagyok.

És légyszi, lehetne, hogy most megírd egy üzenetben, hogy 'sem most, sem SOHA TÖBBÉ', hogy ha már úgyis itt van a szar, csak hozzávágjam ezt még egy lapáttal, és ne kelljen új trágyadombot építeni? Köszönöm.