"Nem tudom már, hol végződsz te, és hol kezdődök ééén "

Üvölti a fülemben az Aurevoir. Az elsuhanó házak között bekacsintó napfény táncol az arcomon, a villamos menetszele hűti az bőröm. Dél-Buda felé száguldok a 17-es villamossal, kezdetben a BÉCSI (...nyilván) úton. Nagyon ritkán járok Budán, ezen az útvonalon talán most először - de azt biztos, hogy most először nyitott szemmel. Van az úgy, hogy egy-egy pillanat beleég az emberbe. Nem órák; percek vagy akár másodpercek, de akkor minden olyan kereknek, egésznek tűnik. Pedig utálom a nyarat, az izzadtság már a seggemig lefolyt, még bosszankodtam is a klímás szerelvény hiánya miatt; ez mégis így adott pár pillanatnyi tiszta könnyűséget a lét nehézségében. Rohadt sok munka, undorító meleg, hol alvás hol nem, az utazásokra pedig egyszerűen egy szabad pillanatom nem lesz kicsit rápihenni előre, bár arra majd ráérünk a sírban is, ugye.
Honnan ered Budának ez a különleges vonzereje? A régi házak? A sok fa? A tágas (vagy legalábbis a pestieknél tágasabbnak tűnő) utcák? Hogy bizonyos részeken még nincsenek sokemeletes épületek, amik egyszerűen összenyomják a teret? És ha ott élnék, vajon tudnm minden nap ilyen csodának látni, vagy egy idő után ugyanolyan kabbefaszom arckifejezéssel sétálnék haza a boltból, mint itt? Ki tudja; de nem mostanában fog kiderülni, mert nincs szándékomban költözni. Kivéve egyetlen percre....

Kedves kollégám mérhetetlenül jót szórakozott az üzeneteden. Nem idézném szó szerint a monológját ezzel kapcsolatban, egyrészt mert nem tudnám, másrészt ilyen ízletes káromkodásra talán még a kedves olvasóim (hahaheheeheeeehaha) sincsenek felkészülve; de lényegében meglehetősen szánalmasnak tartja, hogy több hónapos némaság után a saját sajnáltatásodra hirtelen megtalálod a mailcímem...

...és bármennyire is szeretnék ezzel vitatkozni, nem tudok.

Villámok, égi metal; remélem leszakad az ég és kapunk egy éjszakányi szusszanást egy kis lehűléssel a kénikulából.