"Nem tudom már hol végződsz Te, és hol kezdődök én.."

Mennyire máshogy csengett ez ma, miközben cipeltem a boltba az üres flakonjaim mint pár bejegyzéssel ezelőtt. Legszívesebben bőgnék, de már az se jön. Utálok hazajönni, utálom ezt az országot, utálok dolgozni menni szabadság után, utálom a szénsavas víz buborékjait amik karcolják a torkom, utálom ha emberek vannak a közelemben és nem lehetek egyedül, utálok mindent. De már utálni sincs erőm, csak a semmi van. Mintha a téve hangyás képernyője zizegne körülöttem, és akármerre nézek, szaladok; semmi más nincsen. 

Remélem reggelre belefulladok a saját sárgászöldes masszív orr-torokváladékomba, már lassan kiszakad a tüdőm a köhögéstől. Még ilyen fosul legyek egy ennyire szar repülés után...lehet ezután a bejegyzés után a végrendeletem is megírhatnám. 

Azt az üveg limoncellot locsoljátok a hamvaimra és gyúrjatok belőle kókuszgolyót. Szerintem vicces lenne.