"annyi legyen, amennyi most van"
-üvölti a Parno Graszt, miközben folyatom a langyos vizet a kis (haha) testemre. A víz kék a színezőtől, a kénes sampon büdös, az énekhangom hamis.

Akár bólogathatnék is serényen, mert minek tagadni: klasszikus értelemben véve jó életem van. Bár életem legnagyobb hibája, hogy mikor lehetőségem volt nem tanultam tovább, van egy diplomám, nyelvvizsgám; a szakmámban dolgozom, amit nagyon szeretek. Van egy jó munkahelyem (ne neveteljél, nincs tökéletes, mindenhol feltűnik egy-egy szellemi víznyelő); magyar viszonylatban véve jó fizetésem. Bár saját lakásom előreláthatólag soha nem lesz, probléma nélkül fenn tudok tartani egy bérleményt, ami nem is egy utolsó putri. Néha utazgatok, idén jártam - eddig- hat országban, és még nincs vége az évnek. Koncertekre járok, színházba, mindenféle kriminalisztikával kapcsolatos előadásra; vannak barátaim, egészséges vagyok (többnyire) és elképesztő szabadságot adó módon tudok szarni mások véleményére. Baromira utálom az ország nagy részét, a közhangulatot és a milliőt ami a jelenleg regnáló hatalom miatt körülvesz; ha nem történsz meg, egy kis rákészüléssel pár hónap alatt itthagyhatnám ezt a foskupacot, a tehetségem megvan hozzá.

Hogy boldog vagyok-e?

NEM.

Tudom, itt jönnek a közhelyek; hogy mennyien cserélnének velem szívesen, hogy Afrikában éheznek, hogy Borsodban hetente egyszer, ha jóllakik egy család. Kuuuurvára vastagon leszarom, más nyomorától nekem még soha nem lett jobb (a káröröm az más, az a legszebb öröm, mert nincs benne irigység). És bár a materialista szemlélet szerint nekem aztán tényleg megvan mindenem (egy állóporszívó azért még elférne a családban), az egyetlen dolog, ami igazán számít, amitől tényleg boldog lehetnék; amiért hiába küzdöm-dolgozom-tanulok soha nem lehet az enyém, Te - hiányzol a képletből. Mikor van egy ezer darabos puzzle-d, és vigyorogva raknád a helyére az utolsó darabot, hogy visszamosolyogjon rád a teljes kép; de nincs meg. Mintha a szíved egy darabját tépnék ki, egy aprócska süteményes villával szaggatnák ki védelmező tömegéből a szívizomsejtjeid, mintha egy botmixerrel esnél a nyitott mellkasomnak, amiből dolgod végeztével környezetbarát, lebomló szívószállal szürcsölgetnéd ki a meleg bíbor folyadékot, mielőtt megalvad.

Pontosan ezt csinálod. Megtaláltál, fromáltál, elhitetted, eldobtál, reményt adtál, végleg eldobtál, most pedig vissza-visszanézel, hogy szürcsölgesd a fájdalmam. És. Én. Még. Mindig. Nem. Adtam. Fel.

Szóba került valamelyik nap, milyen lehet az az élet, mikor nincsenek problémáid. Vagy tényleg nincs esetleg baromira jelentéktelen, vagy túl buta vagy hogy felfogd, vagy valami ezospiri bullshitnek köszönhetően igyekszel totálisan letolni magadról; szóval mikor csak úgy lebegsz - a lét elviselhetetlen könnyűségében . Az a legszomorúbb, hogy tudom milyen ez, mert ezt éreztem sokszor melletted. Persze, ott keringett a kérdés a fejünk felett: hogyan és mikor költözöm ki, menni fog-e a kinti élet, bírni fogjuk-e együtt; de sokszor úgy éreztem, Veled nincs lehetetlen. A tér és az idő is végtelen melletted, és egyszerűen minden lehetséges. Apró pillanatok voltak ezek, de iszonyú fontosak.

Lehetséges, hogy a tér és az idő tényleg végtelen. De akkor én a létezés minden kiterjedési síkján, az idő minden egyes attoszekundumában külön belehalok abba, hogy elveszítettelek. Így máris sokkal szarabbul hangzik ez a pátoszos lófasz.

Valamelyik délelőtt már hallucináltam is, Veled kapcsolatban. Az is lehet, hogy egy pillanatra elaludtam munka közben és tulajdonképpen álmodtam (az vesse rám az első követ, aki hajnal hétre jár dolgozni és sosem szundizott még egy jót a melóban); azt írtad reméled, hogy már jobban vagyok. Pár másodperc volt az egész, de mire feleszméltem és bizonyítékot kerestem, nem volt semmi. Annyira megtanultam már megjátszani magam, a 'köszakérdéstmindenszuper' álarcom annyira tökéletes, hogy észre sem vette senki, ettől a pár másodperctől zombimódban toltam végig a nap hátralévő részét.

Ma tetőzik a Perseidák. Emlékszel, hogy tavaly együtt néztük a kertben a csillaghullást, egy meztelencsiga-horror kellőds közepén. Kívántam akkor is, nem jött be. Most is fogok, hiába tudom pontosan, hogy nulla az esélye, hogy teljesüljön az a vágyam, aminél jobban még soha semmire nem vágytam életemben.

Remélem több ilyen nem lesz, kényemetlen a muszájruha.