Mivel hiába próbáltalak bármilyen platformon megszólítással szóra bírni, összeszedtem a bátorságom és elutaztam a városba, aminek soha nem mondjuk ki a nevét, hogy végre a szemembe mondd, amit hallani akarok. Kicsit megváltozott a lakás, hát még a környéke...vagy 5 autó parkolt az udvarodban, a lakásban óriási volt a jövés-menés...Te egy bézs len nadrágban és egy fehér ingben voltál, meg valaki barna bőr mokaszinban (ha egyetlen tanácsot megfogadsz, maradsz a farmernál...az a nadrág iszonyúan összenyom, borzasztóan előnytelen). Megláttál, igyekeztél kikerülni; futkostál a birtokon fel-alá, én meg loholtam a nyomodban...megérkeztek a keresztszüleid, köszöntek, nekem meg kifejezetten örültek (érdekes, álmomban mennyire jól detektálom mások rólam alkotott véleményét, pedig egyébként ebben nagyon szar vagyok, és úgy egyébként nem is különösebben érdekel). Annyit mondtál nekik, mindjért foglalkozol velük, csak előbb "közlöm a barátnőmmel kapcsolatunk baráti jellegét", amire nyilván felüvöltöttem, hogy N E M L E S Z Ü N K B A R Á T O K , majd elkezdtem sírni...utólag azért ezen kacagtam kicsit magamban, mert tudom, Regi már a "Kedves Linda..." felütésen is rendkívül jól szórakozott, ahogyan a 24 órás mailedben megszólítottál; ezen a "baráti jellegét" fordulaton pedig legalább ugyanennyire jót röhögött volna.

Ezen a ponton felébredtem, egy olyan pánikroham kíséretében, amilyet éjszaka még soha nem éltem át. Pulzus 200, vérnyomás 300; a saját izzadtságomban fürdök, remegek, zokogok, nem kapok levegőt; a szívem úgy fáj fizikailag, kezdtem reménykedni, hogy végre elvisz a szívrohadás...

...tekintve, hogy ezt a bejegyzést úgy 22 órával az esemény után írom, ez egyelőre nem jött össze. De azért még nem adom fel. 

Ja, azt talán kifelejtettem, hogy mindez egy álom volt.