Nagy nehezen sikerült rávenni egy telefonbeszélgetésre. A pontos beszélgetés felidézése -köszönhetően az aranyhal-mamóriámnak- komolyabb feladat lenne, mint demokratizálni Kubát, de abban biztos vagyok, nagyon szerettem volna megbeszélni, mikor találkozhatunk a közeljövőben. Nagyon hiányoztál, nehéz heteken voltam/voltunk túl a melóban, és már legalább 5 hete, hogy utoljára belefúrhattam az orrom a nyakadba. És hiába kérdeztem rá korábban többször írásban, minden egyes alkalommal ignoráltad a kérdésem - mintha csak egy férfihoz beszélnék. Vártam, hátha felhozod a témát szóban, de ez természetesen nem történt meg, így kénytelen voltam már az elköszönés után, villámként bedobni, hogy ezt akkor nem akarjuk megbeszélni? Természetesen nem akartuk, és már annyira tele voltam feszültséggel, valóban sikerült egy szívet melengető 'dögölj meg' frázissal elköszönni. Ezt bezzeg nem ignoráltad, a számonkérésed utáni válaszomra nem reagáltál. Napokig. Igen, jól érzed: a fogalmazásomon lenne mit csiszolni, de amiatt egy percig nem vagyok hajlandó hamut szórni a fejemre, hogy dühös voltam rád.

Pár nap után meguntam ezt a csöndkirály játékot, annyit kértem, legalább mondd ki egyenesen, ha ez részedről ennyi volt. Lezajlott egy bizonyos beszélgetés, aminek a vége nem egy egyértelmű szakítás volt, felvázoltad többek között, ez a távkapcsolat mennyire megvisel. Mivel az eredeti időszámítás szerint 2024. augusztusáig még mindig hátra volt tíz hónap, egyetlen lehetőségem maradt: beszélni a főnökeimmel, adott esetben a határozott idejű szerződés ellenére elfogadnák-e a felmondásom, a helyzetre való tekintettel. Számítottam sok mindenre, kiabálásra kiakadásra; csak arra nem ami valójában történt: részemről sok sírás, a főnökeim részéről teljes megértés és bíztatás. És ami a legfontosabb: elengednének. Most gondolkodom csak azon, a hírre adott reakciód vajon tényleg meglepődés volt, vagy vegyült bele egy kis csalódottság, mert így nem lesz olyan sima a szakítás, mintha csak azt mondhattad volna: látod Linda, nem engednem el, én viszont nem bírom ki még 10 hónapot. Innentől kezdve csak arra vártunk, mondj egy dátumot, amikortól szeretnéd, ha költöznék. De a dátum nem jött, napokkal később sem, majd megint napokig tartó hallgatás lett a jutalmam.

Péntek 13. Mindig viccesnek gondoltam a babonás embereket, én ennek 'felette állok'. Ezt a hétvégét lett volna lehetőségünk együtt tölteni, megbeszélni a hogyan továbbot, legideálisabb esetben személyesen. Ezért kértem péntek reggel, beszéljünk egy kicsit telefonon (azt maximum rám csapni tudod, de nem válaszolni nehezebb), szabadnapos vagyok, ráérek. Elmondtam, hogy szeretném ha személyesen cserélnénk eszmét a közelmúltról. Fogalmam sincs, mi hangzott el abban a szűk 3-4 percben, egyetlen mondatot kivéve: Te 99%-ban biztos vagy abban, hogy ezt nem akarod folytatni. 

Szakítás egy négy perces telefonbeszélgetésben az irodai telefonodról a munkahelyeden? Egy seggfejségi versenyen ez azért erős dobogós helyezést érne, gondoltam ezt akkor, és hát...minek tagadni, ugyanígy gondolom a mai napig.