"Mondja ezt, aki ennyi idő után is minden nap róla írogat a blogjában"

Bocs, nem minden nap; de amúgy igen. Mert Téged nem lehet csak úgy elfelejteni - és talán nem is akarlak. A hangod, a nevetésed, az egyszerre fegyelmezett és bohókás természeted, a közös emlékek és tervek - ami volt, és ami lehetett volna. A külföldi élet lehetősége, a nehézségek leküzdésének terve, és persze a végén a 'siker' amiért büszke lehetek magamra. Nem csak a múltat, a szép emlékeket nehéz elengedni; a jövőt sem könnyű, ha nem maradt belőle semmi. Pedig még mindig tisztán élnek előttem ezek a képek, néha még csak le se kell hunynom a szemem hozzá...
A másik kedvencem, "az én bajom problémám sokkal nagyobb" - persze, Neked, csak én pont telibeszarom, ahogy egyébként mások is az enyémet. Ha éhenhal egész Afrika, ha kipattan az ebola és kiirtja az emberiség 90 százalékát, ha reggel kinyitva az ablakot az álmos napsugarak helyett egy atombomba gombafelhője mosolyog vissza rám, nekem akkor is Te lennél a legnagyobb problémám, az első és utolsó gondolatom. És bocsi, de az atomfelhő esetén tuti felhívnálak.

Közben észrevettem, hogy a mai nappal befejezted a turistáskodást. Ezt kértem? Igen. Ezt akartam? Baromira nem, de ha az nem lehet amit akarok, nyilván ez kell, hogy történjen.

Annyi kérdésem maradt. Mikor dobtad ki végül az összes cuccom? Váltottál munkahelyet? Ültettél epret a kertbe? Milyen érzés volt, mikor feküdt melletted egy nő, közben (vagy a jóéjtpuszi után, vagy még mielőtt felébredt) az én sztorijaim keresgetted és nézegetted? Vajon én játszottam el az utolsó, nem létező esélyem is...? Ha nem tudsz rólam semmit, vajon felkerestél volna egy idő után, vagy csak gyorsabban elfelejtesz? Persze, minden kérdésre adott válaszra jönne még öt, és soha nem lenne vége...bár soha nem lett volna vége.
És persze egy utolsó: visszajössz még valaha? Én itt várlak, a legfőbb hely a szívemben mindig a Tiéd marad.

https://www.youtube.com/watch?v=ZsMVYzA74W0

És akkor most ezt hallgatom, és úgy bőgök, mintha nem lenne holnap.
Bár ne lenne...