Úgy jársz-kelsz az álmaimban, mint ahogy az éjszaka közepén a konyhába vonszolod magad egy pohár vízért, onnan egy gyors pisi (lehetőleg még csukott szemmel), majd vissza az ágyba. Rutinszerű.

Ezt a kört én is megtenném Nálad simán csukott szemmel, bármikor. Érdekes módon szinte mindig abban a kék ingben látlak, amiben a profilfotódon szerepelsz - már ami az instán látható, a többit nem tudom. Ma mintha még az illatod is éreztem volna.

Mikor huzamosabb ideig sokszor jársz vendégségben a mélyalvási fázisaimban, egy fura felhangoltság kerít hatalmába. Mintha csak eléggé kellene akarnom, mintha csak már egy kicsit kellene kitartanom, és ezt Te megéreznéd...klisés happy end, rózsákkal meg nyálas csókkal. Aztán csúnyán fejbevág a valóság, miszerint ez nem egy brazil szappanopera, nem a Netflix elkeseredett szingliknek szánt sírássegítő és reménytápláló műsora - ez a mocskos, kurva, való élet; annak minden igazságtalanságával és fájdalmával.

Néha már olyan mélységekbe is eljutok, ha az angol tanfolyam helyett németet kezdenék szeptember/októbertől (mert ugye ezt is halasztottam tavaszról 🙄), és ezt Te látnád (khm, az arcodba tolnám), értékelnéd az elhatározást...ahj Linda bazmeg, komolyan, meddig akarod még játszani a hülyét? Még ha csak ez lett volna a baj, bár akkor nem dobtál volna el mint egy mosogatószivacsot, amivel a nokedlitésztás tálat törölgetted el, és annyira undorodsz a ragacsos tésztamaradványoktól, hogy inkább használsz egy újat...oké, ez szar hasonlat volt, én speciel így vagyok vele. Az a baj, hogy a csempeszélű kistányérod letört darabkája iránt is több érzelem szorult beléd, mint irántam. Poloska, ilyesmi lehetek neked. Nem zavar, hogy ott van kívül az ablakon, de közelebb azért ne jöjjön, ne zavarjon bele a reggelidbe, mert lecsapod a francba.

Nem is láttam még idén poloskát.