Mindig utáltam ezt a köszönést. Köztudottan nem vagyok egy morning person. Mikor még próbálod magad összekaparni reggel, úgy érzed mintha egy lego lennél amit rosszul raktak össze, nem működnek a végtagjaid, a szemed minden áron le akar csukódni...erre jön a nyájas 'Jáóau regggeeeeelt'. Anyádnak is.

A Te szádból még ezt is szerettem hallani.

Összesen három órát, ha aludtam éjszaka. Jött egy vihar, széllel, a huzat baszkodta be az ablakokat. Sose szokta. Én viszont szeretek nyitott ajtónál-ablaknál aludni, de miután harmadszor baszta be a szél izomból az ablakot és reptette a függönyt, becsuktam. Ehhez felkeltem háromszor. Aztán egy rémálom, a születésnapomról. Mindig imádtam ezt a napot, úgy éreztem, ez az egyetlen nap minden évben, ami csak az enyém. Kényeztettem és ünnepeltettem magam. Soha többé nem ünneplem. Egy hónap se volt hátra a születésnapomig, mikor először szakítottál velem, együtt mentünk volna Londonba. Unokatesóm jött el helyetted, én meg egy kurva nagy gombóccal a torkomban csináltam végig az egészet, hogy legalább az ő élményét ne basszam tönkre a folyamatos sírással. Mikor hazarepültem, megvártad míg landolok. Manapság ha lezuhannék, kb annyi lenne a reakciód:

"Hmm, very sad. Anyway...."

Én hülye, meg még mindig szeretlek.