Megint túl egy kitűnő éjszakán. Tudjátok, minden szarra allergiás vagyok; a parlagfű sem kivétel. Nagy bőszen dicsekedtem mostanában, nekem semmi bajom a dinnyétől, az csak a bénáknak ad keresztallergiát...tegnapig. Miután végeztem tegnap egy zsenge kilós kis szelettel és mellesleg megtudtam, hogy Te lenyeled (mármint a magját), a művelet bevégzése után úgy tíz perccel éreztem, itt valami nem lesz az igazi...oké, kapar a torkom. Majd megindult a gedva lefelé - ezt szaknyelven hátsó garatfali váladékcsorgásnak nevezik, a takony nem elölről távozik az orrodból, hanem lecsorog szépen a torkodon, valami egészen túlvilági gyulladásba hozva azt. Hogy fáj-e? Neked fáj, ha tökönrúgnak? Szóval igen, pokolian fáj; ennek köszönhetően töltöttem ébren a fél éjszakát. Ebben a baromiraálmosvagyok-denemtudokaludni-félálombanfetrengen állapotban jöttél Te. Mutattál képeket, milyen volt régen a hosszú, göndör szőke hajad (mikor még volt, ugye...de ilyen soha); aztán azt mondtad, fogjam a kezed és menjünk...csak annyit mondták a felém nyújtott karod felett rám vetett pillantással, hogy "Gyere". De olyan kedvesen és gyengéden, ahogy még soha. És én mentem, rohantam; rohannék Veled a világ végére is, de Te hátat fordítottál, és valaki másnak nyújtod a karod. Ebben az állapotban, a valóságosban nem szeretem, mikor meglátogatsz; mert csak az elmúlás része marad meg, hogy soha többé nem lesz részem ilyesmiben. 

Álmaimban bezzeg mindig jössz, de a 'sem-sem' még mindig nem hagyta el a szád 🙄

Miután ezt a bejegyzést közzétettem jöttem rá, most tulajdonképpen az írással keresek pénzt, hiszen más dolgom épp nem lévén, ez a poszt munkaidőben született.