Tegnap gondoltam, írok ma egy jó kis poénos bejegyzést, hogy aah, végre; felhívtál hogy igazam van, nem tudsz elengedni, találkozzunk...

...de rájöttem, ezzel a témával nincs kedvem viccelődni.

Szóval, mostanában nem csak egymást, a chatgpt-t is szórakoztatjuk a nyomorunkkal/nyomorommal. Érdekes egyébként, néha tök 'kedves', néha meg olyan bunkón sajnálja le a másikat, hogy még én is megirigylem ? A képen látható kérdésre pont nem sikerült eltalálnia a választ a blogom alapján. Az, hogy kevesebbet írok ide nem azt jelenti, hogy lezárnék bármit is, csak hogy nem akarok ismételni magam. Továbbra is, bármikor, bármelyik pillanatban hívnál azzal, hogy 'beszéljük meg', gondolkodás nélkül mondanék igent (mondjuk ez így pont nem igaz, némított telefonnal alszom), az érzéseim intenzitása nem változott. Csak hát közben sajnos nem állhat meg az élet, de a mindennapi unalmaimról miért számolnék itt be naponta?

Szóval, az AI annyit szűrt le a blogomból, hogy akkor folytatnám (ezt a kifejezést egyébként nem tartom szerencsésnek. A folytatásban a korábbi rossz szokások és dinamika továbbvitelét értem, ezért lenne jobb újrakezdésnek hívni), ha radikálisan más lennél, vagy máshogy állnál hozzám. Azt mondtam, ezt nem így van; de tudod mit? Egy dologban mégis. Amint komolyabb/kellemetlen kérdéshez érünk, eltűnsz. Nem most kezdted ezt, már a szakításunk előtt is pontosan ezt csináltad: minimális kommunikáció, az is szigorúan este 11 után; 1-2 kimért mondat maximum - vagy még annyi se. Pedig korábban még fel tudtad hozni nyíltan a Téged zavaró kérdéseket, el is beszélgettünk róla hosszan, és senki nem halt bele. Hogy féltél a reakciómtól? Utólag azt mondom, nem hibáztatlak érte az akkori hozzáállásom ismeretében, de a nyílt kommunikáció mindig többet ér a sunnyogásnál. Szinte biztos vagyok benne, ha akkor előálltál volna a problémáiddal/kételyeiddel, és nem szépen csendben, elzárkózva terelgetted egyedül a gondolataid addig, amíg arra nem jutottál, az lesz a legjobb, ha véget vetsz az egésznek; meg tudtuk volna oldani. Főállású túlgondoló vagyok, abszolút profi vagyok minden végkimenetel legrosszabbjának megtalálásában és az ezen való parázás csúcsra járatásában, de vezet ez valahová? A VII. épületbe és a szűk kis muszájruhába, de előre nem.

Annyit kérdeztem, ez a gondolat tényleg foglalkoztat, vagy csak az AI tesztelése miatt tetted fel? Korábban pedig azt, mik azok a tényezők, vagy tényező, vagy emlék, aspektus, BÁRMI, ami miatt mintha nem tudnál 100 százalékban elengedni. Most hozzátenném, hogy mik azok a sarkalatos pontok, amiért nemet mondtál/mondanál? A kérdéseim nem változtak. Soha nem vártam azonnali választ (pedig a türelem nem tartozik a fő erényeim közé), de valamit azért igen - a ghosting nem más, mint megalázás; és UGYE azt mondogatom UGYE másoknak is, azt soha ne hagyják. Az eltűnés nem válasz, ha még egy "hagyj már békén"-re sem méltatod a másikat, az nem túl elegáns.

Totálisan kicsinál amúgy ez az óratekergetés, pontosabban a nyári időszámítás. Elaludni nem tudok, mert pár napja ilyenkor még csak fél tíz volt, reggel viszont alig bírom kivonszolni magam az ágyból, mert a hat óra ugye eddig még csak öt óra volt...azt gondolná az ember, 31 év alatt már hozzá lehetett szokni; de ehhez?

Soha.

Hogy bírnám én a fehér éjszakákat?

Most kivételesen elég szemfüles voltam, egy időben lőtt screenshothoz. 

Most lenne tökéletes az időzítés, hogy beszélj; miért. Mit látsz, mit érzel, miért kacsintgatsz vissza. Nem kell patetikusan, összeszedetten, szónokian; csak ahogy jönnek a gondolatok.

Csak beszélj. És gyere közelebb...

Tudom, a német technot nem lehet felülmúlni, de ezt hallgasd meg egyszer kérlek. De nyugalomban, figyelmesen.

https://youtu.be/cb9saDsdyUY?si=QhgbEFeKG36VJv7l

Amúgy Szirota Jennifer egy rohadt szirén, imádom énekelni; van viszont egy hangszíne/magassága, ami az istenért sehogy nem passzol az enyémhez. Remélem azért a szomszédok értékelik, hogy próbálkozom vele, de azért tudjátok: ha egyszer rámtörik az ajtót és megfojtanak a párnámmal, az ezért lesz.

Már követelés érkezett a svédországi beszámolómmal kapcsolatban, hát íme.

Kezdjük azzal, hogy valamiért nagyon nem volt kedvem menni, de mit volt mit tenni...meg aggódtam egy kicsit amiatt is, nem akad-e fenn a securityn a két kiló csabai-gyulai kolbász és mindenféle magyar édesség amit humanitárius segélyként szállítottam éhező honfitársamnak (igen, ahol nincs rezsicsökkentés és árrés-stop már mindmegfagytak és éhen is haltak), de szerencsére gond nélkül átsurrantunk.

Amit elfelejtettem előre tisztázni az időjárással: én északra a hidegért megyek - így eshetett meg, hogy kb. kéthónapos távlatban kifogtam a két legmelegebb napot Stockholmban és Uppsalában, 13 fokkal. A svédek, mint legyek a falra a szikrázó napsütésben, kifeküdtek napozni. Szombat délután, csak úgy. 

Ami gyorsan szembetűnt, és át is járt kicsit az érzés: a nyugodtság. Sok városnak/országnak megvan a maga ritmusa, Budapestiek az ideges rohanás, Londonnak a szűnni nem akaró lüktetés, Prágának a magával sodró turistaáradat, az olaszoknak a bájos káoszban való létezés. A svédeknek a nyugalom. Szombat, vasárnap is amolyan ráérősen nyüzsögtek, a legapróbb napsugarakat is meglovagolva (kivéve a fika-időt, akkor a cukrászdát rohamozták meg). 

A semláért. Igaza volt Briginek, hogy ebben az időpontban kellett mennem...bár első ránézésre azt hittem, egy jó fojtós kis édességbe harapok, kellemesen csalódtam. Nagyon kis könnyed tészta, a krém édes, a tejszínhab légies. Pont olyan kis kedves ez a sütemény, mint amilyen aranyos és könnyed maga Uppsala. Bár a folyóparton javarészt este sétálgattam, azt hiszem, felveszem ezt a várost Bázel mellé az 'itt tudnék élni' listára.

Ami azt illeti, egyre inkább úgy érzem a kül-de főleg belpolitikai helyzet fokozódása kapcsán, picsába az elveimmel hogy itt dögöljek meg, ebből az országból el kell húzni. Már nem csak elmenni, hanem szó szerint elmenekülni. Persze parádés időzítéssel csak elkezdtem a tanfolyamot ami szeptemberig tart, a vizsgáig kénytelen vagyok arra koncentrálni - utána viszont irány egy jó kis nyelvtanfolyam, a kapcsolataim felelevenítése, és irány a világűrbe és tovább - már ha addig nem történik valami csoda, és pusztul el az összes fideszes egyszerre és jön el az igazi demokrácia, de ennek az esélye százalékosan sajnos igen csekély. 

Mióta hazajöttem mást se csinálok, csak rohanok. Fül-orr gégésztől postára, onnan táskáért a #nemluxustáska projekthez (amit aztán dobhattam a kukába...emberek, ha ruhát-cipőt-táskát adományoztok, az nem azt jelenti, hogy azokat a cuccaidat adod oda, amiket Te lusta vagy levinni a szemétbe...ha Te rászoruló lennél, és kapnál egy koszos-büdös-kopott táskát, örülnél neki? Na ugye.); bevásárolni a projekthez, hazaugrani, el egy másik táskáért, másnap varrónő, aztán fodrász, aztán bolt, aztán meló...ma jutott végre időm főzni, mosni, és visszanézni az első óra videós anyagát - amiről nyilván lemaradtam, épp abban a pár órában voltam elfoglalva a repüléssel, mikor lement az első anyag. Tipikus. És ma jutott időm átnézni a képeket, és megírni ezt a posztot is.

Tegnap, mikor meséltem Ildinek, hogy a szájvízzel gargalizálás közben csuklottam egyet, amitől félrenyeltem a szájvizet, ami jól belémmart, még ma is köhögtem az irritációtól...na de a lényeg, az egészet valahogy úgy vezettem fel, hogy a világ legbalfaszabb dolgát vittem véghez az előbb, Ildi azt mondta, hogy ja ez jó, azt hitte már ráírtam valakire...

...hát, nem tagadtam, mert tényleg. Abban a hitben, hogy úgyis a spam-be mennek a leveleim, de azért hátha mégis elolvasod, ki tudja, mikor tör ki a harmadik világháború, lesz-e még alkalmam elmondani...a felvezetőben kitértem rá, hogy valahogy tudomásomra jutott tavaly, hogy Te is voltál Svédországban, és előttem a gépen egy csaj olyan kis mentolos cukorkás csövet vett elő, amilyet Te hoztál a cégtől, amit én jelnek vettem...szóval erre még válaszoltál is egy képpel a posztról, bár szerintem én nem ezt láttam (megjegyezném, bàr a bizalmas módban küldött levelek csatolmányait menteni vagy letölteni nem lehet, screenshotolni igen). Lényeg a lényeg, a 'magokat elvetettem', most már csak reménykednem kell, hogy serken belőlük valami a megfelelő talajon (tudom, öntözni is kell meg műtrágyázni, de most ettől tekintsünk el, egy hasonlat sem lehet tökéletes).

Na és már megint ott tartunk, hogy mindjárt éjfél, én rohadtul nem alszom, reggel úgy kelek mint a mosott kutyaszar, és egész nap azon agonizálok, hogy mindjárt elalszom...mire helyrebillenne ez az egyensúly, jön az óraátállítás, és októberig egy számomra baromira kényelmetlen idősíkon leszek kénytelen létezni.

Végezetül, illusztrációként kaptok egy képet a Vasa popójáról. Ha valaha is Stockholmba sodor Titeket az élet, a Vasa-múzeumot semmiképp se hagyjátok ki. Gyönyörű, monumentális, hipnotikus - órákig tudtam volna ott üldögélni és bámulni, annyira hihetetlen, hogy ez mind emberi kéz munkája - a 17. századból! (Igen, tudom, hogy hiába szép, ha hasztalan; de ne rontsátok már el a rajongásom, igazán köszi). 

Bár most egész keveset fotóztam, pár kép meglelhető instán.

Szépen elmentünk a jeles évforduló mellett: már több, mint egy éve kezdtem el írni ezt a blogot.

Amiről tudnod sem kellett volna, sokáig mégis aktívan követted; ami miatt időnként interakcióba léptél velem; ahol olyan dolgokat osztottam meg, amiket soha nem mondtam volna el senkinek.

Hogy mit értem el vele? Mindezidáig semmit (a célomat legalábbis sajnos nem).

Hogy feladom-e a reményt irántad? Bár nem egyszerű, de soha.

Hogy meg mertem-e már írni azt a rohadt levelet? Hmm, nézd csak, milyen szépen süt a nap...

Azért ezek az egybeesések még mindig kísértenek...

Lehet, hogy ezt a képet kiraktam már ide, na de az aranyhal memóriámmal nem könnyű ám követni az ilyesmit. 

Mindig azt hiszem, többször már nem baszhatom el, és mindig arra a következtetésre jutok, hogy DE!

Úgy ragaszkodtam a no contact lehetőséghez (persze úgy gondoltam, ha a 'soha' az egyetlen opció, ne akard már követni a mindennapjaim - nem mintha bármi érdekes történne bennük), hogy eszembe se jutott, amiről már írtam, és amit tennem kellett volna: kihúzni belőled, miért nem tudsz elengedni és ràfeküdni erre a vonalra, hátha hasznomra vált volna.

Komolyan, ahhoz már hozzászoktam, hogy mindig hamarabb beszélek, mint gondolkodom (és rajtad kívül még soha nem ütöttem meg emiatt a bokám); de hogy ekkora faszságot csinálok, és ennyivel később esik csak le...mindig tudok meglepetést okozni, még magamnak is.

BÉCSBEN AKAROK ÉLNI VELED!

Ennél készebb erre már nem lehetek, és úgy akarom, mint soha semmit még a világon. Készebb talán akkor lehetnék, ha lenne itthon egy saját lakásom és perfekt némettel kérném a kleine Schwarze-t (ami espresso, és nekem az is marad). A lakást már kinéztem, már csak lottóznom kellene, hogy a fedezet is meglegyen rá...mert hogy önerőből sosem lesz, az olyan biztos, mint hogy semmi nem nyugtat meg annyira, mint a sorozatgyilkosos sorozatok. Van ennek vajon valami tudományos magyarázata? Hiába láttam már mindegyik részt többször is, ugyanolyan lelkesedéssel bámulom, mint egy kisgyerek a Hupikék Törpikéket szombat reggel hétkor ?

A hétvégén már nagyon közel álltam hozzá, hogy írjak Neked egy mailt...remélem tényleg átirányítottad a leveleim a spam mappába ? és nem ígérem, hogy legközelebb is ki fogom bírni. Szóval ne lepődj meg nagyon. 

Kár, hogy Te nem blogolsz. Na ez már megint egy igen elhamarkodott kijelentés, mert ha rólam csupa rosszat írnál és egy másik nőnemű utáni ömlengésed olvasnám, nem lennék boldog...még annyira sem, mint most.

Kár, hogy nem tartok farsangot; imádnám a bohóc jelmezt.

A papírok között rendezkedve találtam meg ezt a kis kártyát.

2023. 02. 14. ; Valentin-nap. Előtte hétvégén találkoztunk, valahogy szóba került, hogy nem kaptam még virágot ezen a napon - mondjuk nem is értek annyira egyet az ünnep lényegével. Én kárörvendtem kicsit, hogy hétköznapra esik, így megúszom a virágodat. Erre mikor este 7 körül hazaértem, egy kis tulipános virágbox várt a komódomon, a mellékelt kis cetlivel (látod, milyen hasznosak a lakótársak? Most nem lenne, aki beengedi a futárt ?). Azonnal felhívtalak - na nem hogy megköszönjem, hanem hogy istenesen lebasszalak, amiért így ledominálod az álláspontom. Mondjuk valahol azért még most is így gondolom, de ezt a részét csendben megtartamám, és inkább örülnék neki. Mert azért hazudnék ha azt mondanám, nem örültem - mennyire kiràly már, ha a párod többszáz kilométer távolságból is megtalálja a módját, hogy meglepjen?

Ha most kapnék egy ilyet, valszleg szívrohamot kapnék örömömben.

Éjjel is sokszor álmodok Veled, de ha a reggeli pisikör után visszaalszom, szinte mindig Te vagy az álmaim középpontjában.

Egyébként érdekes, hogy mindig más emlékképek élnek bennem nagyon élénken. Egyszer a schönbrunni sétáink valamelyike (az első a legélénkebb, mikor a közös képünk is készült), egyszer mikor elmentünk fagyizni, bevillant már a színház utáni mászkálás a városban, mikor próbáltam túlélni 180-nál az autópályán (legközelebb repülnék, arra mérget vehetsz); most pedig az, mikor egyszer elvittél autóval Meidlingbe, mikor indultam haza. Olyan élénkek a képek, ha kinyújtanám a karom, meg tudnám érinteni magunkat.

Te szoktál velem álmodni, álmodtál valaha?

Gondolsz még rám néha?