Olyan régen volt már pánikrohamom, épp ideje...keserű lett a zserbó tetején a csoki, a hűtőbe se fér be, baszhatom ki a kukába - ha abba legalább beférne...ennyi. Aztán eszembe jutott, hogy tavaly még küldtél képet a fádról...ma meg már letiltani se vagy hajlandó, hiába könyörgök érte hónapok óta. Órák óta bőgök és remegek, aludni már most látom, hogy semmit nem fogok. Többhónapos mélypont, a legjobbkor.

Nézek valami igazán karácsonyi Netflixes szutykot bántalmazókról és az áldozataikról (mármint él mindegyik), és azon gondolkodom, milyen jó nekik...egy monokli felszívódik, egy törött kar összeforr; de legalább van fizikai fájdalmuk a mentális mellett; talán kiegyensúlyoz egy kicsit...egy kettétört életet nincs, ami ellensúlyoz. És hogy mások szerint milyen jó nekem; van jó munkám, szép lakásban élek, egészséges vagyok; de tudják vajon, milyen úgy élni egy életet, hogy csak a végét várod, mert az az egyetlen cél, amit el akarsz (és el tudsz, mert a többi Rajtad múlinaés nem rajtam) érni?

Ebben a szellemben aztán kurva boldog karácsonyt mindenkinek; jövőre (ha leszek olyan szerencsétlen, hogy még megérem) egy öblös nagy bebaszáson kívül kimaradok ebből a cirkuszból.

Azt hittem már elmeséltem, de úgy látszik, mégsem...hát akkor majd most.

Pár hete megint küldtél nekem egy mailt, mint derült égből szarvas a motorháztetőn. Azt kérdezted, mégis mi a fenét akarok: ha stalkolsz az a baj, ha nem reagálsz nekem, akkor meg az. Nem igazán tudtam mást mondani erre, mint amit már számtalanszor, minden létező felületen elmondtam: vagyis mint NŐ leszek jelen a Te, mint FÉRFI életében; vagy úgy tüntesd el magad, mintha sosem ismertelek volna. El nem tudod képzelni, mennyire nehéz ezt kérni attól az embertől, aki az egyetlen igazán FÉRFI volt az életemben (többiek, ezúton is bocsi mindenkitől), de megmondtam: nem lesz barátkozás.

Na de, nem is ez az igazán izgalmas rész...Te azt mondtad, azért stalkolsz, mert néha "bekukucskálsz a hátsó ablakon" és meglepődve nézed, mennyire más Linda lett belőlem ahhoz képest, aki a megismerkedésünk elején annyira tiltakozott ellened...talán mert minden ami Te vagy, messzire a komfortzónámon kívül helyezkedett el, és fájdalmasan soká tartott rájönni, az én helyem is ott van...ahová már soha nem tehetem ki a lábam, mert Te nem akarod. De gondolom nagyon büszke vagy magadra, mekkora hatással lettél valaki másra, még ha ezzel kvázi a porral is tetted egyenlővé - vagyis tettem magam, mert végülis én vetettem véget az életem érdemi részének. Na de megint alkalandoztam...annyit mondtam erre, hogy nem vagyok állatkerti majom, akit bámulhatsz a ketrecében...amire azt válaszoltad, ha annak tartanál, Te is kiteregetnél mindent és írnál egy blogot (nem szó szerint idéztem, de időkorlátos mail ide vagy oda, screenshotom mindenről van).

Éreztem a maró gúnyt ebben a mondatban, nyugi. Viszont, egyrészt semmi olyat nem írok ami nem lenne igaz, a feltételezéseim pedig nem cáfolod meg; másrészt ez a blog ideális esetben soha nem is került volna a kezeid közé (ha tartod magad a márciusben megbeszéltekhetsz, és letiltva maradok nálad mindenhol). Eredetileg magamnak kezdtem írogatni és a barátaimnak, hogy ne kelljen egyesével elmesélni mindenkinek mi történt; ők külön üzenetben kapták a linket, később tettem ki instára és facebookra. De hogy Te minek olvasod, mikor már kvázi egy rég elfeledett vadidegen vagyok az életedben...

Bár gondolom most épp egy csokival teli zacskóra kötsz mérnöki pontosságú masnit, amit az utódom cipőjébe csempészel holnap reggelre és kilométer magasról szarsz arra, mit gondolok vagy érzek; csak egyszer gondold át, miért bánsz velem szándékosan megalázóan...mert így viselkedni egy másik emberrel aki valaha számított valamit (már ha számított), nem túl elegáns. 

Ugyanitt, az ismerőseim fele a bécsi karácsonyi vásárokból posztolgat fotókat, ami nem esik túl jól a megtépázott idegrendszeremnek...TAKARODJATOK MÁR HAZA, kurva drága az eruo egy ilyen kiruccanáshoz.

Látom, valakik nagyon kitartóan várják itt az új bejegyzést (látom az aktivitást), viszont nem nagyon tudok mivel szolgálni.

Elmúlt a születésnapom, jön a karácsony; és ez így rosszabb, mint valaha (tudom, mindig ezt mondom...szar, csak máshogy). Tavaly ilyenkor nem igazán tudtam eldönteni, mit is akarsz: beszélgettünk, de mégsem; kértelek hogy mondd ki végre hogy vége, de nem tetted meg. Aztán egyszer csak megkérdezted, lenne-e kedvem kimenni valamelyik karácsonyi vásárba...gondoltam, akkor korrekten a szemembe mondod hogy vége - nem ez történt. Talán még karácsony volt - életemben egyedül töltöttem egyedül, és piszokmód élveztem-; mikor leírtad, tulajdonképpen semmi tragikus és végzetes indoka nincs annak hogy szakítottál velem, csak hallani akarod tőlem szemtől szemben is, amiket leírtam az eltelt hónapokban, majd arra jutottunk, hogy akár lehet is még ennek jövője...de én nem így képzeltem. Mert egyszer sem hoztad szóba a hogyan továbbot, nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan szedjem ki belőled. Reménykedtem, hogy kicsit a januári, év elején letargiád (nem is tudom jó szó-e ez, Te mondtad, hogy ilyenkor van benned egy kis évértékelés és hasonló komolyabb gondolatok) miatt nem jut elég időd/energiád ezzel foglalkozni, de Te ezzel kapcsolatban nem léptél semmit. Pedig azt vártam, szervezel egy tárgyalást Bécsben vagy akár egy semleges helyen, ahol megbeszélhetjük a határokat, a kizárólagos elvárásokat és azt, tudjuk-e közös nevezőre hozni magunkat. De ez nem történt meg, helyette ennek az előremozdítására tett célzásaim (oké, ez szar módszer volt így utólag belátom, "...de én már soha többé nem teszem be a lábam Bécsbe...vagy igen?" - és hasonlók) részemről negativitásnak vettem, pedig nem az volt a cél. És én kicsit még akkor is azt reméltem, csak a komorabb alaphangulatod miatt érzed így...hogy így volt-e vagy sem, már sosem tudom meg.

És még akkor is csak azok a sorok tudnak visszhangozni bennem, hogy "jelen körülmények között" - nem tudod folytatni, vagy valami ilyesmi. És nem azt mondtad, hogy sem most, sem.soha többé - PEDIG ERRE A PÁR SZÓRA VÁROK A MAI NAPIG BASSZAMEG, mert lehet Te azt hiszem, ez csak lovagolás a betűkön, de nekem ez fontos. Ahogy halálosan komolyan gondoltam azt is, hogy ha férfi-nő viszonylatban nem akarod folytatni, akkor szűnj meg létezni számomra. Nincs barátság, nem maradhatsz az életemben semmilyen színen. Lehet, hogy szarul döntöttem, és mégis úgy lett volna jövője...? Szerintem nem, aztán ki tudja. És már a pontos lakcímem is ismered (amit egyébként már korábban is kitaláltál, de egye fene, odaírtam); már internet sem kellene ahhoz a pár szóhoz...de nem. Talán szándékosan akarsz kínozni? Játék ez, élvezed? Tudom, hogy ezt felvetettem már párszor; de továbbra sem tudom, mit is gondoljak. Reálisabb ez, mint az, hogy még mindig nem engedtél el teljesen; de talán inkább csak annyira magasról leszarod, hogy ezzel az egy kis kéréssel sem foglalkozol.

Na most már fel kéne kelnem az ágy széléről mert bepisilek. 

Ha mégis jönnél meglátogatni Anyád a születésnapján és bekopognál, hogy végre a fejemhez vágd ezt a pár szót...nos, tudod hol találsz.

2024. február - 2024. november.

9 hónap, 9 ország.

Nem vagyok egy nagy utazó és nem kap el a tetániás görcs ha nincs foglalt repjegyem, de szeretek új helyeket felfedezni. Idén úgy alakult, erre viszonylag sokszor volt lehetőségem (milyen jó, ha az embernek ennyi külföldön élő ismerőse van, ugye...). 

Először is leszögezném, hogy a csóró magyar kis fizetésből a havi egy (átlagban) külföldi út bizony költséges hobbinak bizonyul, és a kedves barátaim szállást biztosító felajánlásai nélkül ezek a helyek több év termései lettek volna; az útitársaim nélkül pedig egyedül biztosan nem indulam volna el - így most annak rendje és módja szerint, időrendben próbálom megköszönni mindenkinek.

Lilla és Zébó Hollandiában látott vendégül és kísért el mindenhová. Bár Amszterdam régóta szerepelt a listámon összességében Utrecht sokkal jobban elrabolta a szívem - már ami magát a várost illeti. Ha Amszterdamban jártok, semmiképp ne hagyjátok ki a Van Gogh múzeumot és a Micropiát - ugyanitt én még tartozom egy Rijksmuseum látogatással. Az Északi-tenger hangulata télen egészen páratlan, ha tehetitek, arrafelé is kanyarodjatok el.  Ugyanitt külön köszönet Pukinak,hogy eltűrte 4 napig az egyik emeletről való teljes kizárást, és hogy igyekezett mérsékelten hullatni a szőrét ott tartózkodásom ideje alatt.

Májusban Bettivel terveztünk egy kompromisszumos kirándulást, az úticél Prága lett - a bosszantóan magas repjegyárak miatt a magam részéről ugye vonattal, amit bátran merek ajánlani. Ahogy a hosteleket is, nyilván nem egy ötcsillag, de korrekt árú, és egyáltalán nem olyan vészes. A turisták mennyisége itt is igen sok, és komolyan: honnan van ennyi ázsiai?!

Július volt a legmozgalmasabb - és a legextrémebb, tekintve hogy életemben először mentem el majdnem két teljes hét szabadságra, illetve először utaztam egyedül. És először repültem covidosan  - ezt szerintem hagyjátok ki.
Először július közepén Árpád kanapéján fetrengtem kicsit egy némileg pofátlan önmeghívatás után Németországban, hogy innen rajzzak ki mint egy méhecske Strasbourg, Bázel és Németország felé. Az első egyedül utazás, kurtán ámde sikeresen lefolytatott német párbeszédek pipa.
Hazaröppentem fodrászhoz és indultunk is tovább Lillával és Regivel, a cél Firenze és környéke. A kaja isteni, a turista rengeteg, és NE MENJETEK 40 FOKBAN VÁROST NÉZNI. Bővebb leírás korábbi bejegyzésekben

Szeptemberben is egy ad hoc lehetőséget használtam ki, Mutter főnöke utazott ki Ausztriába, én meg bepattantam egy ingyen fuvarra. Az utolsó utam volt ez Ausserfragantba, egy picit talán hiányozni fog, az a látvány mindent megér. És ne feledjétek, a túrabot jó dolog, és ereszkedni csak lendületből, nem fékezve.

Október, az immáron szokásos London Bettivel, még a boldog beutazási engedély előtti időkből. Még egy egyedüli út Eastbournebe, még egy-két kurta párbeszéd valami fura külföldi nyelven - és Te most elköltöztél, pedig még meg sem tanultam átszállni Canary Wharfnál :) 

November  - az egyetlen út csak azért, hogy ne nyolc legyen a vége, mert nem szeretem a páros számokat: Pozsony, Szlovákia. Bájos a maga módján, kicsit Sopronos, bár azt hiszem számomra a varázsához nagyban hozzájárult a hideg, ködös idő, és hogy alig járkált valaki az utcán. Ha valakinek éppen útba esik, pár órát el lehet ütni vele, de elsődleges úticélnak kicsit szegényes.

Tehát, nagyon köszönöm mindenkinek aki vendégül látott, aki elviselt, és aki nem nyírt ki, pedig nagyon szeretett volna. A jövő évet sokkal lazábbra tervezem, elsődlegesen spórolás szempontjából - de ha valaki hajlandó velem jönni novemberben Rovaniemibe, az ne tartsa magában :)

Hogy mi tetszett legjobban, és hová mennék vissza legszívesebben?
Mindig az tetszett, ahol éppen voltam, nagyon be tud szippantani az adott hely miliője. Csak leülni egy étterembe/pubba, inni/enni valami helyit és nézni, aogy zajlik az élet.

Hogy hová mennék vissza? Ahová csak meghívással megyek, már ha beteszem még valaha a lábam abba a városba.......igen, eltaláltad. Bécs.

Megírtam, levélben.

Egy csak Neked címzett insta storymra válaszban azt írtad, mehet, ha feladóként én is ráírom a címem a borítékra (amit megjegyzem, már kitalált korábban). Én utolsó naiv idióta abban reménykedtem valahol nagyon mélyen, téged talállak majd születésnapi meglepetésként az ajtóm előtt, vagy legalább egy csokor tulipánt. Pedig nyilvánvalóan csak arról van szó, így lehet majd kézbesíteni hozzám a levelet, ha az osztrák posta 'címzett nem található' indokkal visszaküldi.

Ennyire hülye is csak én lehetek

Mindenki azt írja, 'boldog' születésnapot - ez a kritérium viszont egyetlen esetben teljesülne, ami soha nem fog megtörténni.

Faszom ebbe a napba.

Meg az egész kurva világba.

Na, az lennék én.

Dehogy fejezted Te be a szórakoztatásod az én káromra, maximum 1-2 napra. Azóta visszatértél a régi, jól bevált stalkolós kis módszeredhez. Az üzenetemre nem reagáltál, pedig írtam már azóta nem is egyet, még németül is...nem választ várnék, csak hogy tedd meg, amit kérek. Szerintem nem olyan nagy dolog.
Így a következő lépés viszont a visszatérés lesz az old-school módszerhez, a jó kis papír alapú levél...bár a címedben némileg bizonytalan vagyok, valamiért a 16-os házszám rémlik. Az utca megvan, a irányítószámban majd segít a Google. Hacsak addig meg nem embereled magad...

Már egy hétig sem vagyok harminc éves. Kis híján egy éve ilyenkor még a landoló gépem követted, és megvártad az éjszakában, míg leszállok Ferihegyen...bár lezuhantam volna.

Hát ez a nap is eljött.

Elhagyom ezt a platformot, befejezem a blogolást.

Bár kerek-perec nem mondtad ki amit kértem, és fogalmam sincs, a mailem célba ért-e, az insta üzenetem biztosan - azóta leszoktál a sztorijaim nézegetéséről, bár a tiltást még nem ellenőriztem, remélem megtetted azt is. Facebookon is 'cserélnünk' kellene.

Nyilván jobban szerettem volna ha nem ez történik, hanem azt írod, Te sem tudsz kiverni a fejedből, és beszéljünk erről - de az élet nem valami kurva vattacukros tündérmese.

Mint ahogy az a blog címéből is egyértelmű, eredetileg a Veled kapcsolatos érzéseim, kérdéseim, fájdalmaim megosztására jött létre. És bár a szeretetem nem múlik el, a remény pedig örökre bennem marad, nem tudnék már mit mondani. Innentől maradnak a szokásos könnyek, és a 'Hátha...'

Ha valaha mégis meggondolnád magad én itt várlak -tudod, hol találsz...

Linda.

Ha grafikus lennék ezt úgy ábrázolnám, mint egy helyközi buszjáratot, aminek az eleje hal a hátulja pedig ló (vagy fordítva. Úgy viccesebb).

Szóval ez van begyulladva, amíg helyre nem jön, nuku hallás.

Hiányzott ez, mint szar a zsebbe.

Hmm,

tudtátok, hogy egy mezei magánfelhasználású Google-fiókhoz nem működik az olvasási visszajelzés kérése funkció?

Eddig én sem, de most már tudom.

De miért nem? Csak velem akarnak kicseszni?

Ugyanitt, a bal fülem teljesen tropa, eldugult totálisan, nem hallok rá semmit. Na mindegy, nem én leszek az első kripli a családban.

"...orvoshoz én, de vele úgyse megyek. Kibírom én, akárhogy is fáj..."